Betűkből szőtt menedék: december 2012

2012. december 31., hétfő - 12:11 • Kata • 0 komment

És ha már ennyire belejöttem a frissítésbe, akkor eljött az ideje annak is, hogy

nagyon boldog, sikerekben, egyedülálló pillanatokban és emlékekben, és persze könyvekben gazdag Új Évet

kívánjak Nektek!

Számomra az idei év egy nagy és merész lépése volt belekezdeni a blogba - igen, jól gondolod, kicsi a valószínűsége, hogy a hétvégén bungee jumpingolni fogok vagy esetleg sziklát mászok. De őszintén remélem, hogy a következő esztendő is rengeteg szépet és jót tartogat nekünk, és nem sok okunk lesz búsulni, vagy legalábbis tudjuk majd kezelni a nehézségeket :)
És hogy (néhányunk számára legalábbis) klasszikust idézzek:

May the odds be ever in your favor!

Ha elmúlik karácsony...

- 11:52 • Kata • 0 komment

Charles Dickens: Karácsonyi ének

„Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném – mondta méltatlankodva Scrooge –, minden hülyét, aki „vidám karácsony”-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!”

Talán azt kell mondanom, hogy túl sok mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)

Maga a történet nem különösebben bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge, és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az utunkon, törődéstől vezérelve.

1843 óta a könyv mondanivalója még aktuálisabbá vált: a világunk nem kimondottan emberbarát. Egyre nehezebb odafigyelnünk egymásra, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk olyan dolgokért, amelyeknek alapvetőnek kellene lenniük. A karácsony sokaknak már tényleg csak humbug, mert valahol idő közben elsatnyult és eldeformálódott a jelentése. Vagy csak megbújt a mézeskalács és a szegfűszeg erős illata mögött. Ez már önmagában keserű szomorúságot hagy a nyelvünkön, de valamiben mégiscsak hinnünk kell, nem?

Dickens az a fajta író, akit meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére, a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát, és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a karácsonyon.

Nyilván mindenkinek mást jelentenek az ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől, személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés, felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek, hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra, hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.

"Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik."

Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít, hogy nem tehetem meg.

Azt hiszem, semmiképp sem találhattam volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban kap valami sajátos ragyogást.

5/5

Csillag ég, hasad a hajnal

2012. december 30., vasárnap - 21:35 • Kata • 0 komment

„Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan és könyörületesen élni - ez a karácsony igazi szelleme.” (Calvin Coolidge)

Ha őszinte akarok lenni, nagyon elúsztam az utóbbi időben. (Arról ne is beszéljünk, hogy még mindig úgy érzem magam, mint aki az óceán kellős közepén egyetlen fadarabba kapaszkodik, és valami csodára vár…a cápáktól pedig eléggé tartok.) Pedig semmiképp sem szerettem volna elmulasztani a blog történetének első, meghitt karácsonyát. Színes égők villogása, zizegő papír és diós bejglitől illatozó ujjak… nyilván nem kell bemutatnom senkinek :) Kissé későn ugyan, de nagyon boldog, nyugodt, szeretetben (és friss, ropogósan illatos könyvekben) gazdag ünnepeket kívánok mindenkinek - vagyis őszintén remélem, hogy békében és vidám nevetések közepette rohantak el a napok. Köszönöm nektek, akik eddig valamilyen úton-módon ide találtatok, nélkületek ugyanis abszolút semmi értelme nem lenne az egésznek. És őszintén remélem, hogy a jövőben lesztek még többen is!

Kárpótlásul hoztam egy kis személyes csokrot az én idei csodás ajándékaimból, amik így vagy úgy, de a fa alatt vártak rám. Egyik ezért, másik azért kedves a szívemnek, és bevallom, remélni sem mertem ennyi szépséget. Ha olvastok, még egyszer borzasztóan köszönöm nektek - nem hiszem, hogy megérdemlem, de nagyon boldoggá tettetek :)

Ráadásként pedig egy kis apróság, ami még utólag érkezett valakitől, aki a szívem egyik csücske. Úgy gondoltam, megér egy képet – ezzel (is) szeretnék köszönetet mondani nektek, hiszen eddig a Szent Johanna Gimiről írt bejegyzésem változatlanul vezeti a képzeletbeli népszerűségi listát.

(Tudom, ezzel most menthetetlenül és végérvényesen elárultam magam.)
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.

Rátok milyen meglepetések vártak a karácsonyfa alatt?:)

The Winner Takes It All...

2012. december 18., kedd - 15:00 • Kata • 1 komment

Kedves Kicsik, Nagyok, Könyvbarátok és Aranyszívű, Kedves Ismerősök vagy éppen Ismeretlenek!

December 14-én lezárult az Álomgyár Kiadó játéka, ezért jöttem, hogy eredményt hirdessek (ha valaki még esetleg nem értesült volna a dolgok állásáról). Köszönöm, hogy itt voltatok és lelkes kommentet hagytatok nekem – ezúton ígérem, ha számításomat nem húzza keresztbe a közeledő világvége vagy egy csapat vérszomjas barlangi troll, hamarosan újabb játék várható. Ne menjetek messzire :)

A random.org-ot segítségül hívva sorsoltam:

…és a gép a hetedik erre járó szerencsést választotta, aki Jónás Adrienn volt. Szívből, nagyon gratulálok, Adri, és remélem, legalább akkora örömöt okoz majd a könyv, mint nekem az a tény, hogy erre jártál :))

Címkék: Játék

Az apró dolgok mennyországa

2012. december 12., szerda - 17:36 • Kata • 0 komment

Lauren Oliver: Káosz

„Felrémlik, milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és rendezett világ.

Egy olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy késedelmes adófizetésnél.”

Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.

Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton, hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány árnyai.

A Delíriumban megismert szabályok terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra – az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.

Weheartit.com

Eleinte még mindent csak füst, feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta. Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos szürke maszattá mosódik a horizonton.

Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok. Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé, akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca. Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen, torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta. Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.

Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget. Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég nincs választásod.

„Tudjátok, mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely. Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.”

Az egyetlen, amivel nem tudtam megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan, nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a nevetése és az avarszínű haja.

De ha azt mondanám, hogy az utolsó mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam. A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.

(Mellesleg a disztópiákkal miért jár együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)

Ami eget verő pozitívum, az a nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm volt olvasni a sorokat, komolyan.

Weheartit.com

„A nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb, mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk lenni. Máskülönben hol a különbség?

Olvasás közben végig az a gondolat kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.

Hiába emelnek falakat, hiába próbálják kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.

Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy lehetővé tették az olvasást!

4,5/5

Szeretsz könyvet nyerni?

2012. december 3., hétfő - 17:15 • Kata • 10 komment

FIGYELEM, FIGYELEM!

Te is szeretnéd, hogy valóra váljanak a legdédelgetettebb álmaid?

És mondd, szeretnél nyerni egy könyvet, amit aztán betehetsz majd a karácsonyfa szelíden villódzó fényei alá? (Abban az esetben, ha kibírod addig, és nem falod be a regényt a pillanat törtrésze alatt…) Ugye, ez nem is lehet kérdés?:)

Mit is kell tenned ehhez?

Nem, nincs szükség hosszas kérdőívek kitöltésére, telefonszám, vércsoport, esetleg könyvtári azonosító megadására… egyszerűen csak:

-Like-old a www.facebook.com/alomgyar oldalt.

-Like-old a játék eredeti leírását. (ezt itt teheted meg: http://www.facebook.com/photo.php?fbid=498378466849843&set=a.336151376405887.79636.322607837760241&type=1&theater )

-Hagyj itt egy kommentet az alatt a poszt alatt a blogon, mert csak azok között tudok sorsolni, akik jelzik felém, hogy szeretnének játszani! :)

Ha te leszel a szerencse gyermeke, akkor az Álomgyár Kiadó felajánlásának hála a tiéd lehet egy példány Kate Van Dyke Vérzivatar (Tűzmadár 1.) című regényéből!

A játék november 30.-tól december 14-ig tart, ne késlekedjetek! Gyertek minél többen :)

Ha nem szereted a zsákbamacskát: Kívülről nézve James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok, irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James iker fiai Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. Apjuk, a kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.

Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját fivérét? A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a háttérből irányítana…

Halál, sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes krimijét.

A blogok, ahol szintén szerencsét próbálhattok:

http://ffgbook.blogspot.hu/
http://grettyszerintavilag.blogspot.hu/
http://kristinablogja.blogspot.com/
http://nemharapa.blogspot.hu/
http://olvasnijo.blogger.hu/
http://roni-olvas.blogspot.com/
http://vivianholloway.blogspot.hu/

Sok sikert!:)

Címkék: Játék

„Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje”

2012. december 1., szombat - 10:11 • Kata • 0 komment

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

„A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.”

(Szerb Antal)

Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.

Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az Anna-versek ihletőjével?

Talán az egyetemi magyar szak utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni. Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró, verejtékező köd és mélabús kacagás.

Sokszor az írónk, költőink élete csupán tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek, hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek, vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits, Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy a gyerekeknek szenteli az életét.

És őszintén? Végre egy értelmes kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.

És talán így kellene szeretni, ahogy ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.

„Belső zsebedbe bújva

lehetne élni szépen

dobogós boldogságban

halálig szívverésben.”

(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)

5/5

Soha nem kérdeztél engem a szerelemről...

2012. november 30., péntek - 16:31 • Kata • 0 komment

Andri Snær Magnason: LoveStar

„Ha majd kikalkuláljuk az egész világot, a szerelem minden bizonnyal szabadon fog áramlani az országhatárokon át, akár a friss levegő. Minden viszály és háború a múlté lesz, mivel egy svéd, aki egy kínaival egyesül, valójában maga is félig kínai, és az indiai, akinek egy németet kalkuláltak ki, félig németté válik, és amikor minden embergyermek szerelme átível a fél földgolyón, és nincs is semmi másra szüksége, nem lesz többé helye gyűlöletnek és önzésnek. Senki sem merészel majd bombát dobni idegenekre, nehogy a saját igaz szerelmét találja el. Nem több mint két nemzedék múltán az emberek már nem fognak elkülönülni család, vagyon, hatalom vagy nemzetiség szerint, mindenki egyszerűen a Föld polgára lesz.”

Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek az utóbbi időben szemet szúrt a skandináv irodalom fantasztikus térhódítása. Először csak a „skandináv krimi” összetétel birizgálta a fantáziámat, amely hirtelen mintha minden plakáton, minden könyv borítóján, minden cikkben helyet szorított volna magának – és alaposan bele is égett a tudatalattim legmélyére (vagyis jól működött a marketing). Azóta egyre csak dagadni látom ezt a kört, és lassan elárasztanak minket a dán, finn, svéd, izlandi írók könyvei. Én igazából azt nem értem, hol voltak eddig? Miért nem sikerült betörniük a köztudatba, vagy pedig mi kellett ahhoz, hogy most ennyire sikeresen lovagolják meg az északi szél eme jövedelmező fuvallatát? Vagy csak mi, közönség nem voltunk ehhez elég érettek eddig? Valószínűleg ha hónapokkal (vagy évekkel) ezelőtt megállítanak az utcán, és azt mondják, soroljak fel skandináv írókat, erősen verejtékeztem volna kínomban, vagy szimplán elszaladok (hosszas merengés után is csak Ibsen-t, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét sikerült kipréselnem az agyam valamilyen rejtett szegletéből, vagy Sigrid Undset írónőt, akiről egyik délután nagyon sok jó kritikát olvastam). Most azonban szerintem az ember lánya akaratlanul is megjegyzi a neveket. Ha a hasamra ütök, Camilla Läckberg, Karin Fossum és Jo Nesbø neve biztosan beugrik. Pedig még egyikőjüktől sem olvastam egyetlen árva mondatot sem.

Szerintem a skandináv országokról a legelső asszociációnk valamiért nem az irodalom irányába mutat - inkább gondolunk a hidegre, a halakra, a szaunára, hóra, esetleg rénszarvasokra.

A történeteiknek van egy különös, utánozhatatlan hangulatok, vékonyan csillogó zúzmara-réteg ül a mondatokon, valahogy minden egyszerre sötét és vakítóan fényes, sőt adott valami nyomasztó, szelíden lüktető alaphangulat, ami teljesen megfoghatatlan a mi európai ujjainkkal, vagy akár európai agyunkkal. Csak érezzük, de azt nagyon intenzíven.

Weheartit.com

A hiányosságaim réseit egy olyan író könyvével kezdtem betömködni, amit már sokszor forgattam a könyvesboltokban, de a fülszövege mindig elbizonytalanított a különös megfoghatatlanságával. Úgy voltam vele, hogy ez a regény vagy egy hatalmas, utópisztikus kotyvalék vagy zseniális. ( Azzal pedig még később szembesültem, hogy a 2002-es évben adták ki eredeti nyelven. Amikor belegondoltam, hogy Magnason így látta a jövőnket egy évtizeddel ezelőtt… oké, még mindig megborzongok.)

Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, most mégis azt mondanám, különös. Amiben biztos vagyok, hogy ennek a történetnek nem elég egyetlen olvasás – az lenne a legjobb, ha minden egyes szót, gondolatot alaposan átrágna az ember, egymás után újra meg újra megforgatna a fejében. Nem egyetlen síkon működik, elég sok mélysége van, és minél lejjebb túrunk, annál gazdagabbak lehetünk. Lassan kellene ízlelgetni minden egyes szót – egy kicsit sajnálom, hogy én nem tudtam vele ilyen türelmes maradni.

„Az életük halott körforgásba kerül. Arra ösztökéled az agyukat, hogy külcsínt és csomagolást állítsanak elő, és ha nem vigyáznak, a belső világuk is eggyé válik a külsővel. A felszínből mélység lesz. Érted, amit mondok? A csomagolás válik a tartalommá. A felszínesség tölti ki őket.”

A cselekmény igazából elég tömören összefoglalható, néhány mondat elég lenne rá – Magnason sokkal inkább egy fiktív, nagyon aprólékosan felskiccelt jövőkép bemutatásának szánja a papírt. Aki olvasni akarja, jobb, ha nem vár vad akció-jeleneteket, adrenalin-löketeket, mert ez nem a megszokott értelemben vett izgalmakat tartogatja, de ettől még valahogy az ember kezéhez tapad.

Hogy mitől válik ijesztővé? Attól, hogy ez tulajdonképpen a mi világunk. Végigfutva a betűkön, felismerjük az alapjait, a motívumait, a rezgéseit – és mégsem, mert ez már a jövő, ahová hagytuk elfajulni a dolgokat. A fejlődés nyilvánvalóan jó és rossz irányba is elindulhatott volna, ám itt mindent a profit ural, ez áll a legmagasabb szinten. Nem számítanak az érzelmek, nem számít az ember, nem számít az ima szentsége, ha egyszer az is eladható, mert van rá kereslet – vagy megteremtik az igényt, hogy legyen. A tudósok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy egy jobb, élhetőbb világot teremtsenek, de az egész valahogy félrecsúszik, eltolódik, és lassan már senki sem tudja, mi is a fő cél. (Ismerős, ugye?) Attól sem riadnak vissza, hogy „rontsanak” kissé az eredményiek pontosságán a piac érdekében, hiszen a boldog embernek mire van szüksége? Semmire, elvégre mindene megvan. És így valami egészen abszurd örvénybe keveredünk, ahol nem tudjuk, hol a kezdet és a vég, a fekete és a fehér összemosódik, a rímek a hétköznapok zaklatott pocsolyáiba fulladnak, és már nem tudjuk biztosan, maradt-e még érték a világunkban.

„Van fogalmad, mennyit fizetne egy cég a bűntudatért? Ha bűntudatot tudnál ébreszteni valakiben, mert nem vesz meg egy adott terméket!”

Weheartit.com

Őszintén szólva én azt hittem, ez egy szerelmi történet – de inkább egy abszurd népmese, keserűen ironikus látomás és mitologikus teremtéstörténet egyvelege. Persze az a szál is nagy hangsúlyt kap benne, de sokkal inkább érzem egy átfogó műnek, ami egy fiktív jövőkép működését szeretné bemutatni úgy, hogy többféle élethelyzetet és szereplőt is kiemel, elénk tárja őket a maguk lelki meztelenségével, hogy elérjék a szívünket. Vagy a fejünket – néha azt éreztem, minden mondat egy segélykiáltás, egy éles sikoly, „ne hagyd, hogy a világunk ilyen hellyé váljon!”. A szemünk előtt lüktet annak a döbbenetes lehetősége, hogy ez akár meg is valósulhat, hiszen elég hozzá egy csíra, egyetlen mag. Amiből, mint tudjuk – erdő lesz.

Nem ez az első könyv, ahol a szerelmet megpróbálják egyenletekké és statisztikává redukálni – persze főszereplőink lázadnak, de valami különös, fásult zavarral teszik, amitől én viszont egy kicsit közönyös lettem. Jobban sajnáltam, hogy LoveStar életéből nem kaphattunk még több apró kirakósdarabot, mert szerintem ő volt az egyik legérdekesebb szereplő (sokkal emberibbnek éreztem például, mint Indriði-t vagy Sigríður-t), és nagyrészt ő vitte a hátán a(zt a kevés) cselekményt. A háttérben meghúzódó zseni, aki az apró ötletmorzsák rabja – ez az ő keresztje, egyszerre teszi a mindenség urává és nincstelen koldussá. A világot egy jobb, élhetőbb hellyé szeretné tenni, de ez a világ nem hagyja magát, ostoba módon ellenáll, mi pedig egyre csak visszaszámolunk.

A regény időkezelése is elég szabados – előre-hátra ugrálunk, szereplőről szereplőre, néha a múlt ragacsos foszlányaiba kapaszkodunk, máskor az eget kémleljük, hátha kiolvashatjuk a jövőt, de az aláhulló csillagok is csak a múltat, az elmúlást hozzák egyre közelebb.

Igazából nekem néha egy kicsit sok volt, néha egy kicsit túl perverz (SPOILER például a farkas gyomrában szeretkezés már egy kicsit kikezdte a vizuális fantáziámat SPOILER), és néha azt éreztem, hogy pszichedelikus ködben, egy másik ember zaklatott látomásában ténfergek ide-oda, kapkodom a fejem, és fogalmam sincs, kikeveredek-e innen valaha is. Máskor egyszerűen csak lehangolt.

Ezt olvasva egy kicsit most nehéz embernek lenni.

4/5

Kötelékek

2012. november 27., kedd - 17:22 • Kata • 0 komment

Rosamund Lupton: Drága Tess!

Weheartit.com

Vigyázz, az írás SPOILER-eket tartalmazhat!

„Bedobáltam minden közös emlékünket: a testvériség szívós gyökereit, szárát és leveleit, meg a gyönyörű puha szirmait, oda le melléd a földbe. Én pedig ott maradtam fönt a sírod peremén, és olyan kicsire zsugorodtam, hogy attól féltem, eltűnök.”

Szükségem volt egy kis időre, mert a történet belekapaszkodott a csontjaimba, erőszakosan a sejtjeimbe passzírozta magát, és napokig nem eresztett. Még mindig érzem a park hidegét, a maró rettegést, a szavak mögül sütő hihetetlen és kilátástalan kegyetlenséget – ugyanakkor eljött az ideje, hogy végre ez a regény is megkapja az őt megillető figyelmet. Méghozzá azért, mert zseniálisnak tartom.

Beatrice nyugodtan éli zsúfolt, rohanó new york-i életét, és igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben halad – pontosan úgy, ahogy eltervezte. Kiszámítható, talán kissé unalmas, de neki pont így felel meg. Azonban elég egy telefonhívás, miszerint a húga, Tess eltűnt – és békésnek hitt, szürke kis világa sarkánál fogva fordul ki önmagából, és hirtelen a hitén kívül nem marad semmi, amibe Bee megkapaszkodhatna.

Filmek, könyvek, sorozatok egész hömpölygő tengere árad körülöttünk, amelyek minduntalan megpróbálják bemutatni nekünk, tulajdonképpen mifélék is lehetnek a testvéri kapcsolatok. De az is elég, ha egy kicsit szétnézünk magunk körül, nyitott szemmel járunk, és elkapunk néhány színes kis villanást a hús-vér emberek gesztusaiból.

Tess és Beatrice kapcsolata döbbenetesen őszinte – a genetika és a vér szelídítette egymás mellé őket, de a köztük lévő barátság, mélység szegezte oda őket. Tess eltűnésével Bee mintha a másik felét veszítette volna el – mintha egy egzotikus állat néma szenvedését figyelnénk egy üvegfal mögül. Az eszünk tudja, hogy kegyetlenség, mégsem tudjuk elrántani a fejünket.

Nekem nincs testvérem - ugyanakkor tudom, milyen testvérként szeretni valakit. Ez szintén nem választás kérdése – ahogy az ellen sem tehetsz, ha a szíved szakad meg, amikor neki fáj valami. Amikor bármit megtennél, vagy még annál is többet, üzletet kötnél az Ördöggel, hogy neki jó legyen. Amikor olyan közel érzed, mintha a második bőröd lenne – pedig kilométerek választanak el tőle. Amikor a saját fájdalmadat, kétségeidet mosoly mögé rejted, hogy ne aggódjon. Persze a mosolyod mögé lát, amitől a szíved apró kis darabokra szakad szét. Nyilván ez nem egészen ugyanaz, másféle ösztönösség dolgozik benne, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit mégis megértsem Beatrice-t, és ez halálra rémített.

Ami igazán közelivé, személyessé teszi a történetet, az mindenképpen a levélforma. Ma már, amikor az elektronika éteri szinten szövi át a világunkat és mindennapjainkat, sokkal ritkábban nyúlunk tollhoz és papírhoz, de számomra még mindig a kézzel írt levél az igazi, amelyben az ember szíve is képe megbújni a kacskaringós betűk között. Az, hogy a címzett Tess, hogy minden leírt szó hozzá íródik, még azután is, hogy megtalálták a holttestét, annyira érzékennyé teszi a szöveget, hogy szinte éreztem a könyvet lélegezni a kezeim alatt. Minden sor lüktet ettől a nyers, ösztönös szeretettől és fájdalomtól. Mert Bee-nek csak a szavak maradtak - és neki is szüksége van rájuk, hogy képes legyen még egyszer tisztán gondolkodni, egyenként egymás mellé illeszteni az apró darabkákat, hogy összeállhassanak azzá az absztrakt képpé, amely miatt el kellett veszítenie a húgát. Egy dolog, ha valaki egyke, és az is volt világ életében – és egy másik, ha erőszakkal válik azzá.

Weheartit.com

Szerettem azt a sűrű, tántoríthatatlan hitet, amivel Bee hitt a húgában. Hogy hiába minden bizonyíték, hiába a kétségek, semmi és senki nem fordíthatták ki sarkából ezt a meggyőződést, miszerint senki sem ismeri nála jobban Tess-t.

Csak valahol a történet felénél tudatosult bennem, hogy Tess milyen pimaszul fiatal, és az a 21 év szinte belém karmolt, hiszen még ragyognia kellett volna, túl korán a földre hullt. Beatrice volt a realista, az élethez láncolt, Tess pedig szabadon szárnyalt – így egy kicsit arról is szól, Beatrice hogyan változik, hogyan tanul meg másképp élni, és befogadni az őt körülvevő világot, amit eddig olyan hatásosan kizárt. Kénytelen megfeledkezni a Pantone-skáláról, elfelejteni a betűket és számokat, hogy észrevétlenül simulhasson bele húga életének színes festményébe, kitöltve az űrt, amit Tess hagyott, amikor erőszakkal kivágták őt onnan. Borzasztóan szépen és hétköznapian mutatja be, mennyire másként hat az emberekre a gyász, mennyire lecsupaszít mindent, mennyire eltolja a határokat.

A genetika-szál számomra nagyon sok érdekességet tartogatott – mivel pusztán laikus vagyok, nyilván nem értek hozzá, nem tudom, ez megtörténhet-e a való életben is – de ha így nem is, hasonlóképp biztosan. A bizalmunkat, az életünket helyezzük valaki kezébe, de hogy ő mit tesz vele ezután? Csak reménykedhetünk.

Azt, hogy az írónő az utolsó oldalakon hogyan csavart még egyet az egész perspektíván, nem részletezném – maradjunk annyiban, hogy az egyik legmeglepőbb, legjobb pofon volt, amit csak tartogathatott. Egyszerűen rám mosolygott, aztán kirántotta a talajt a lábam alól.

Weheartit.com

„Mostanáig nem értettem, honnan származik az ötlet, hogy egy család, amelyiknek a gyermekét lelőtték, feltétlenül plüssmackóra vágyik. Most azonban megvilágosodtam: a játékállatok érző serege tompítja valamicskét a lövések könyörtelen zaját. „Az emberiség nem ilyen” –hirdetik az emléktárgyak, „Mi nem ilyenek vagyunk”, „A világ nem csak ebből áll”. „

Vajon hány hasonló, felderítetlen eset lehet világszerte, mert a rokonok, barátok nem voltak elég bátrak, és inkább elfordították a fejüket? Hányan hevertek parkokban, gyárakban, raktárakban vagy sikátorokban, tavakban vagy akárhol, utolsó leheletükkel bízva abban, hogy a szeretteik majd kibogozzák a hátra maradt csomókat? Az az igazi szeretet, ha ezt megteszed?

Ha tanultam belőle valamit, akkor az az, hogy higgy a meggyőződésedben, és higgy abban, akit szeretsz, mert talán ez a legtöbb, amit megtehetsz érte. Ha más nem, kezdetnek elég.

5/5

VISSZA ELŐRE

categories

kedvenceim

the past

million thanks

hello