2012. szeptember 19., szerda - 13:48 • Kata • 0 komment
Eleanor H. Porter: Az élet játéka
„Ha az ember
szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el is felejti azt, amit
tulajdonképpen kívánt…”
Előre vetítem, hogy kissé nehéz összeszednem a gondolataimat
ezzel a könyvvel kapcsolatban – hiába apró és vékony, ha a benne dobogó szívet
kellene lemérni, azt hiszem, a súlya egyszerűen a földig húzná a karom.
Először körülbelül két éve hallottam róla, egy egyetemi
órán, ahol az egyik csoporttársam arról beszélt, hogy ez a kedvenc könyve.
Nyilvánvalóan ez rögtön szöget ütött a fejemben, utána is néztem, hogy miről
szólhat, de a dolog végül ennyiben maradt.
Aztán derült égből villámcsapásként kaptam meg egy kis sárga
borítós példányt a születésnapomra, méghozzá egy olyan embertől, akire
felnézek, akit nagyra becsülök és nagyon kedvelek, szóval lehetetlen örömmel és
meglepettséggel forgattam egész este, és vártam, hogy milyen csodát rejteget.
Azt hiszem, ezért sem tudok róla objektív véleményt alkotni, másrészt pedig a szívem közepébe talált, és azóta a kedvencek között foglal helyet.
Az 1913-ban született mű főszereplője Pollyanna – sőt,
eredetileg ezen a címen jelent meg, bár én a magyar változatot sokkal
kifejezőbbnek és ötletesebbnek tartom. A 11 éves kislány édesapja halála után
mogorva, zárkózott nagynénjéhez kerül, és természetesen teljesen felforgatja az
egész közösség életét. Régi ellenségek békülnek össze, betegek gyógyulnak meg, és
szívek nyílnak ki. De az egész cselekmény mozgatórugója nem csupán Pollyanna
ártatlan, cserfes szeleburdisága, hanem maga a Játék, amit még lelkész édesapja
tanított neki – vagyis, hogy mindegy, milyen tragédia sötétíti el életünk egét,
keressük meg, mi az, aminek még abban a képtelen, kétségbeejtő helyzetben is
örülhetünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni – néha a legapróbb butaság is elég.
Ebben az egyszerűségben rejlik a könyv szépsége: nem szól másról, csak
annyiról, hogy mi döntjük el, észrevesszük-e a napsugarakat, vagy egész nap
azon búslakodunk, hogy talán estére eső várható. Hogy ha adtunk valamit
másoknak, egy megfoghatatlan darabot a szívünkből, akkor életünk egyetlen
eddigi lélegzetvétele sem volt hiábavaló. Azt hiszem, mindannyian tanulhatnánk
Pollyannától.
Olyan ez a könyv nekem, mint egy csillag. Talán első látásra
nem emelkedik ki a többiek közül, lehet, hogy apró és hétköznapi, de a
ragyogásáról mindig felismerem, és már az is megmelengeti a szívem, ha rá
gondolok. A polcról mosolyog rám. Nem a kissé kiszámítható, romantikus töltetű
történet, nem is a bájos karakterek teszik egyedülállóvá, hanem az, hogy a
könyvnek lelke van. Hogy amikor letettem, folyamatosan az a gondolat kattogott
a fejemben, hogy miért ne élhetnénk így? Miért ne játszhatná mindenki ezt a
játékot, miért ne bízhatnánk?
Komolyan sajnálom, hogy Az
élet játéka nem kapott helyet az iskolai kötelező olvasmányok között
(legalábbis én nem tudok az ellenkezőjéről) –részben, mivel könnyen emészthető
és befogadható; a másik ok pedig, hogy a gyerekek imádnak játszani. Ha legalább
néhányukra inspirálóan hatna a történet, és kedvet kapnának a Játékhoz, talán
az egész későbbi életüket megkönnyítenék. Olyan világot teremthetnének
maguknak, amilyenről mi csupán a takaró alá bújva álmodozhatunk.
Köszönöm :)
5/5
2012. szeptember 18., kedd - 15:18 • Kata • 2 komment
Forrás: weheartit.com |
:)
- 12:57 • Kata • 0 komment
„TAMÁS (ismét Argannak bókolva) Ugyancsak atyai
engedelemmel meghívom a kisasszonyt szórakozásul valamelyik nap egy női hulla
fölboncolására, melynek kapcsán szintén állást kell foglalnom.
TOINETTE Pompásan fog mulatni. Van, aki színházba
viszi az imádottját. De hullaházba vinni, az már a galantéria netovábbja.”
(Moliére: Képzelt beteg)
Igazán nehéz olyan műről írni, amit én csak 23 éves koromban
ismertem meg, míg a többség még a középiskolai padban ülve. Hogy miért is
maradt ki Moliére az életemből? Őszintén fogalmam sincs. Mindenesetre nem
villogtam büszkén ezzel a hiányosságommal, és végre eljött az ideje annak, hogy
pótoljam, és egy fokkal normálisabb embernek érezzem magam :) A könyvtárból
némi hezitálás és polc mellett ugrálást követően a Hat színművet választottam, mert gondoltam, egyrészt ez felfogható
vezeklésként is, másrészt pedig így sokkal reálisabb és jobb képet kaphatok Moliére
munkásságáról, mintha csupán a Tartuffe-fel foglalkoznék.
A drámák érthető módon nagyrészt hasonló felépítésűek, és
hasonló irányelveket követnek, hasonló konfliktusokkal és tipizálható
karakterekkel – de ez egyáltalán nem volt zavaró. Bevallom, színpadra írt
műveket jobban szeretek ténylegesen színészek előadásában látni, mivel
szerintem így mindegyik ezerszer nagyobb élményt nyújt, mint olvasva, hiszen ez
az eredeti szerepük, és a közeg, ahová szánták őket. Ahogy olvasás közben
elképzeltem ezeket a komédiákat a színpadon, arra gondoltam, hiába hagytuk már
régen magunk mögött az 1600-as éveket, még mindig érdekesek és szórakoztatóak.
Sőt amondó vagyok, ha valaki még nem ismerte ki Moliére taktikáját, igen
meglepő fordulatokkal szórakoztathatják a nézőt. Nagyszerű és okos nyelvezettel
dolgozik (nyilván ez Illyés Gyula és Vas István érdeme is, de biztos vagyok
abban, hogy az eredeti szöveg is zseniális és élvezetes), és bátran jelenthetem
ki, hogy véleményem szerint Moliére egyszerűen időtálló :) Művei humoros
fricskaként ítélkeznek egy-egy embertípus vagy korabeli szokás felett, amelyen
az olvasó és néző egyszerre nevet és csóválja a fejét.
Számomra a Hat színmű
„leggyengébb” darabja a Tudós nők volt – egyszerűen hamar zavaróvá vált a
rengeteg túlmagyarázás és filozófiai magasság, és a jelenetek, amikor a magukat
kiemelkedően intelligensnek tartó hölgyek vég nélkül ajnározzák Trissotin-t.
Értem a funkcióját és jelentőségét, de ettől függetlenül nagyon fárasztó. A
Kényeskedők és a Dandin György megoldásai különösen szórakoztattak, a Képzelt
beteg pedig mint életművének záró darabja, szintén különleges ékkő – főleg,
hogy 1673-ban az író éppen ennek a műnek főszerepét alakítva lett rosszul a
színpadon, és vesztette életét az előadás végén.
Nagyon-nagyon bánom, hogy Moliére művei eddig kimaradtak az
életemből, mert tudom, hogy már gimisként is tetszett volna, és reménykedem
abban, hogy egyszer a színpadon is láthatom majd a komédiáit. Tényleg remek írónak tartom, és csodálom az
intelligens, csipkelődő humorért, ami átszövi ezeket a drámákat. A későbbiekben
is szeretnék még olvasni tőle, de most már csak egyenként ismerkedve a
műveivel, mert a hat színdarab közvetlenül egymás után nagyon töménnyé vált a végére.
5/4
2012. szeptember 5., szerda - 19:33 • Kata • 0 komment
Jodi Picoult: Gyere haza
Amikor kinyitottam ezt a könyvet, titokban azt reméltem, hogy képes lesz kiirtani a bizonytalanságom táptalajában csírázó kétségeimet. Mert ugyan vannak írásai, amikért rajongok (Tizenkilenc perc, A nővérem húga), nem tudom figyelmen kívül hagyni a lassan nagyon is kiszámíthatóvá váló sémát, amire a történetei épülnek. Nem tudom, ez tulajdonképpen jó-e vagy rossz, sőt azt sem, hogy hogyan teljesítene, ha valami nagyon mást kellene írnia.
Amikor kinyitottam ezt a könyvet, titokban azt reméltem, hogy képes lesz kiirtani a bizonytalanságom táptalajában csírázó kétségeimet. Mert ugyan vannak írásai, amikért rajongok (Tizenkilenc perc, A nővérem húga), nem tudom figyelmen kívül hagyni a lassan nagyon is kiszámíthatóvá váló sémát, amire a történetei épülnek. Nem tudom, ez tulajdonképpen jó-e vagy rossz, sőt azt sem, hogy hogyan teljesítene, ha valami nagyon mást kellene írnia.
Aztán arra jutottam, hogy miért kellene? Hiszen a hibák
ellenére temérdek elkötelezett olvasója van mind hazánkban, mind a világ többi
részén, és fantasztikus alkotónak tartom Jodi-t, akitől egyszerűen rengeteget
lehetne tanulni az írás terén és emberként egyaránt. Fontos és érdekes
kérdésekre hívja fel a figyelmemet, amelyek mellett lehet, hogy egyébként egyszerűen
elsétálnék, és olyan mélyre ás bennük, annyira más aspektusokból mutatja meg
őket, hogy a végére szinte elszégyellem magam.
Most sem történt másként: adott ugyebár egy nő, Zoe és a
férje, Max. Átlagos polgárok, csupán egy átlagos gyermeket szeretnének, ám
hiába próbálkoznak hosszú évek óta. De az élet közbe szól, és bombát robbant.
Mi pedig szinte kukkolóként figyeljük az eseményeket: némán tanúskodunk a
váláson, csendben pislogunk az új, másfajta szerelem csírázásakor, amikor a vallás
és a hit beköltözik a lélekbe, és amikor a hétköznapi hősök saját démonaikkal vagy
az igazságszolgáltatással küzdenek.
Ebből a csokorból talán egyetlen szál is sok lenne, Jodi
mégis nagyot markol, és állát felszegve, dacosan tolja felénk a hétköznapi
valóságot. Hogy miféle kirekesztésben részesül egy-egy homoszexuális pár, hogy
már a kapcsolatuk létezése is miféle akadályokat gördít eléjük. Hogy milyen
nehéz felvállalni önmagunkat mások előtt (akár a szeretteink, akár idegen
arcok), elfogadni és elfogadtatni, milyenek vagyunk. Hogy az emberek változnak,
az érzések szintén. Hogy néha olyan helyen keresünk menedéket, ami darabokra
szaggat minket, de hagyjuk, hogy az ár sodorjon minket. Hogy valaki a legváratlanabb
pillanatban nyújtja felénk a kezét – még
akkor is, ha ez teljesen hihetetlen. Hogy nincs jogunk mások felett ítélkezni.
Hogy a remény úgy képes csillogni, akár az igazgyöngy a kagyló héjainak apró résén
át. Hogy sok üveg repedt, még akkor is,
ha ez messziről egyáltalán nem látszik. Hogy néha komolyan mérlegelnünk kell,
és hogy van, amikor végig a szemünk előtt volt a megoldás, amelyre egész
életünkben vártunk. Hogy egy gyermek már világra jötte előtt is a szüleihez
tartozik, és ezen semmi sem változtathat.
Amit igazán sajnáltam, hogy a zeneterápia ilyen apró
hangsúlyt kapott a történetben. A zene hatásait mindenki ismeri és elismeri,
mindannyian tudjuk, mire képes egy dal, amit szeretünk, amihez emlékeink
kötődnek, ami fontos pillanatokat idéz fel, vagy ami újra összetöri a
szívünket. Sajnos nem tudom, nálunk mennyire elterjedt manapság ez a módszer, csupán
annyit, hogy az első képzés Pécsen indult, de úgy vélem, több figyelmet
érdemelnének az ezzel elért eredmények. Gyógyszerek helyett hangszerek –
manapság nem elvetendő lehetőség.
(Ha esetleg valakit szintén bővebben érdekel, ezen a
honlapon több infót talál: http://www.parlando.hu/Urbanne.htm
)
A könyvhöz Ellen Wilber közreműködésével zenei háttéranyag
is született – bevallom, én nem hallgattam a dalokat a könyv megfelelő
fejezeteihez társítva, mert éppen nem volt rá lehetőségem, mindenesetre úgy
gondolom, ez igazán különlegessé teszi a regényt, és híven tükrözi, mennyi
munka fekszik a háttérben tulajdonképpen.
Szeretem ezekben a könyvekben, hogy a szereplők kézzel
foghatóak, hogy olyan pici, hétköznapi (és néha egyáltalán nem fontos) dolgok
által ismerjük meg őket, amelyek megmelengetik a szívem. Hogy ízeket és
illatokat érzek közben, hangokat és mosolyokat hallok. És hogy sosem tudok
teljes mellszélességgel állást foglalni valaki mellett, mert a másik fél nézőpontja,
indokai is legalább annyi fájdalmat okoznak, és képtelen lennék dönteni. Jodi
egy kissé mindig rátapos a szívemre, én pedig megbocsátom neki, mert hálás
vagyok, hogy segít megmutatni, milyen ember szeretnék lenni, és hogy ugyanolyan
érző, törékeny, lélegző emberi lények vesznek körül, amilyen én is vagyok. Hogy
mind csak apró lélegzetek vagyunk a világ hatalmas, mélyről jövő sóhajában.
5/5
5/5
2012. szeptember 2., vasárnap - 15:27 • Kata • 0 komment
Ezt a bejegyzést főképp Dórinak ajánlom, mert nélküle minden bizonnyal sosem született volna meg :)
„– Én nem tudok
repülni!
„Most is repülsz.”
– Most zuhanok!
„Minden repülés
zuhanással kezdődik”, mondta a varjú.”
Hogy lehet egy ilyen kaliberű sorozat első részéről
véleményt nyilvánítani? Ami biztos, hogy nagyon régóta forgattam már a kezeim
között a Tűz és Jég Dalának első kötetét, a Trónok harcát. Barátkoztunk,
ismerkedtünk, de valamiért nem kezdtem bele, nem hagytam magam. Akadt más könyv
– voltak rövidebbek, könyvtáriak, érdekesek, viccesek… Egészen addig halogattam, míg végre kihúztam
magam, és úgy döntöttem, most vagy soha.
Mit mondjak? MOST!
Féltem, hogy éppen én fogok csalódni, hogy én leszek az,
akinek a fülébe Martin hiába suttogja azt az édesbús, csalogató dallamot, én
egyszerűen nem hallom meg. De mint kiderült, a hallójáratom igenis fogékony a
varázslatra, és ettől egészen megnyugodva hagytam magam sodorni az árral.
Ez egy csodálatosan összeállított, aprólékosan megtervezett
világ, amelybe belecsöppenve a látogató eleinte csupán a fejét kapkodja. Minden
mozzanatnak, minden kiejtett (és elnyelt) szónak jelentősége és hatalma van,
tökéletesen hihető és befogadható a történet. Az izgalmak közé finoman szőtt
leírások egy pillanatig sem unalmasak, nem törik meg a cselekményfolyamot,
inkább csak odavetnek elénk némi információt, amit nem árthat tudni.
(Tolkien-nel szemben nekem ez hatalmas virtuális piros pontot jelent, pedig a
Gyűrűk Ura fiatalkorom egyik legmeghatározóbb és legfontosabb könyve) A Trónok
harcát olvasva én végig képeket láttam a fejemben, a gördülékeny stílust
igencsak meghálálta a fantáziám…
A szereplői éppen a maguk hétköznapisága miatt csodásak.
Esendőek, hibát hibára halmoznak, önzőek és néha nevetségesek, amitől a papír
zizegése mögül néha kihallom halk lélegzetvételeiket. És persze gyorsan megtanultam
a szabályt: ne bízz senkiben, ne add oda a szíved, mert úgyis összetörik.
Tudom, ezren millióféleképp elmondták már, mit jelent nekik
ez a mű, milyen gondolataik ébredtek olvasás közben, milyen ismeretlen ajtókat
nyitott meg előttük ez a nagy, ijesztő szakállas ember, én pedig csupán egy
vagyok közülük. De azt tudom, hogy szeretném megfejteni a titkokat, szeretném
követni őket Deresbe, szeretnék a rémfarkasok szemébe nézni, megismerni Tyriont
(talán egyforma magasak vagyunk), és lepillantani a Falról. Csak egy
pillanatra. Sárkányokat láthatnék, és lélegezni sem mernék, a szelet szagolnám,
érzem-e már a közelgő tél illatát. Ha ez nem bizonyítja, hogy hagytam magam
megvenni kilóra, akkor azt hiszem, semmi.
Ide nekem a második részt is!
Értékelés: 5/5
VISSZA ELŐRE