2012. szeptember 18., kedd - 12:57 • Kata • 0 komment
Moliére: Hat színmű (Európa Könyvkiadó, 1991.)
„TAMÁS (ismét Argannak bókolva) Ugyancsak atyai
engedelemmel meghívom a kisasszonyt szórakozásul valamelyik nap egy női hulla
fölboncolására, melynek kapcsán szintén állást kell foglalnom.
TOINETTE Pompásan fog mulatni. Van, aki színházba
viszi az imádottját. De hullaházba vinni, az már a galantéria netovábbja.”
(Moliére: Képzelt beteg)
Igazán nehéz olyan műről írni, amit én csak 23 éves koromban
ismertem meg, míg a többség még a középiskolai padban ülve. Hogy miért is
maradt ki Moliére az életemből? Őszintén fogalmam sincs. Mindenesetre nem
villogtam büszkén ezzel a hiányosságommal, és végre eljött az ideje annak, hogy
pótoljam, és egy fokkal normálisabb embernek érezzem magam :) A könyvtárból
némi hezitálás és polc mellett ugrálást követően a Hat színművet választottam, mert gondoltam, egyrészt ez felfogható
vezeklésként is, másrészt pedig így sokkal reálisabb és jobb képet kaphatok Moliére
munkásságáról, mintha csupán a Tartuffe-fel foglalkoznék.
A drámák érthető módon nagyrészt hasonló felépítésűek, és
hasonló irányelveket követnek, hasonló konfliktusokkal és tipizálható
karakterekkel – de ez egyáltalán nem volt zavaró. Bevallom, színpadra írt
műveket jobban szeretek ténylegesen színészek előadásában látni, mivel
szerintem így mindegyik ezerszer nagyobb élményt nyújt, mint olvasva, hiszen ez
az eredeti szerepük, és a közeg, ahová szánták őket. Ahogy olvasás közben
elképzeltem ezeket a komédiákat a színpadon, arra gondoltam, hiába hagytuk már
régen magunk mögött az 1600-as éveket, még mindig érdekesek és szórakoztatóak.
Sőt amondó vagyok, ha valaki még nem ismerte ki Moliére taktikáját, igen
meglepő fordulatokkal szórakoztathatják a nézőt. Nagyszerű és okos nyelvezettel
dolgozik (nyilván ez Illyés Gyula és Vas István érdeme is, de biztos vagyok
abban, hogy az eredeti szöveg is zseniális és élvezetes), és bátran jelenthetem
ki, hogy véleményem szerint Moliére egyszerűen időtálló :) Művei humoros
fricskaként ítélkeznek egy-egy embertípus vagy korabeli szokás felett, amelyen
az olvasó és néző egyszerre nevet és csóválja a fejét.
Számomra a Hat színmű
„leggyengébb” darabja a Tudós nők volt – egyszerűen hamar zavaróvá vált a
rengeteg túlmagyarázás és filozófiai magasság, és a jelenetek, amikor a magukat
kiemelkedően intelligensnek tartó hölgyek vég nélkül ajnározzák Trissotin-t.
Értem a funkcióját és jelentőségét, de ettől függetlenül nagyon fárasztó. A
Kényeskedők és a Dandin György megoldásai különösen szórakoztattak, a Képzelt
beteg pedig mint életművének záró darabja, szintén különleges ékkő – főleg,
hogy 1673-ban az író éppen ennek a műnek főszerepét alakítva lett rosszul a
színpadon, és vesztette életét az előadás végén.
Nagyon-nagyon bánom, hogy Moliére művei eddig kimaradtak az
életemből, mert tudom, hogy már gimisként is tetszett volna, és reménykedem
abban, hogy egyszer a színpadon is láthatom majd a komédiáit. Tényleg remek írónak tartom, és csodálom az
intelligens, csipkelődő humorért, ami átszövi ezeket a drámákat. A későbbiekben
is szeretnék még olvasni tőle, de most már csak egyenként ismerkedve a
műveivel, mert a hat színdarab közvetlenül egymás után nagyon töménnyé vált a végére.
5/4
VISSZA ELŐRE