Álmaid netovábbja
2012. október 28., vasárnap - 16:14 • Kata • 0 komment

Kedves Olvasó(k)!

Weheartit.com
Lassan akárhová nézünk, az ősz beúszik a látóterünkbe, és mindent a maga arany, réz és barna árnyalataira pingál. Eljött a fahéjas forró csokoládé és a fűszeres ízű, édeskés tea, a puha pokróc és a hajnali ködös-fátyolos derengések ideje. A legjobb ilyenkor kicsire hajtogatni magunkat, a fotelbe bújni, és kinyitni egy olyan könyvet, amely könnyed sóhajjal tárja ki előttünk a világát.




Nos, a Maxim Kiadó Dream válogatásának köteteivel most lehetőséget kapunk erre – sőt, még többre is! Ugyanis ha most megvásároljátok ezen könyvek egyikét (Angyalsors, Angyalfény, Álmok bandája, Árnyalatnyi remény, Galambok őrizői, Gyönyörű sorscsapás - kemény- vagy puhatáblás kivitel, Kezünkben a jövőnk, Ragyogás vagy Vajon létezik szerelem első látásra?), máris esélyesek lettetek. 

Hogy mire?

Hogy a borongós időben egy kicsit kiszabaduljatok, és lazítsatok. 6 darab, két éjszakás wellness hétvége kerül ugyanis kisorsolásra, méghozzá két fő részére, félpanziós ellátással a gyopárosfürdői Hotel Corvus Aquába.

És hogy mit kell tennetek?

Természetesen olvasni. (Nem is olyan nehéz, ugye?)
Ezen felül a vásárlást igazoló blokk vagy számla sorszámát kell regisztrálnotok a kiadó facebook-oldalán (link: http://www.facebook.com/DreamValogatas/app_190322544333196 ), majd várni és reménykedni.

További információt találtok errefelé: http://www.facebook.com/DreamValogatas

Ne hagyjátok ki!:)

Addig is jó olvasást kívánok nektek! 

Címkék:


'Cause it's a bittersweet symphony, this life
2012. október 25., csütörtök - 10:56 • Kata • 0 komment


Allison Winn Scotch: Talált vágyak osztálya

„Olvastam egyszer, hogy nem azok a bátor emberek, akik sosem félnek. A bátrak azok, akik érzik a félelmet, és mégis mennek tovább.”


Vannak témák, amikhez a legtöbben íróként és olvasóként sem igazán tudják, hogyan nyúljanak. Gondolok itt azokra, amikről lehet, hogy nincs személyes tapasztalatunk vagy konkrét ismeretünk, mégis mindannyiunknak van egy elképzelése, milyennek kellene lenniük. A főszereplő rákos? Akkor ez biztosan egy szomorú, könnycsatorna-fakasztó könyv lesz.
Aztán vannak, akik szembe mennek az árral, és azt gondolják, csavarnak egy kicsit ezeken a sztereotípiákon, és megpróbálnak mutatni valami mást. Allison Winn Scotch is a bátrabb írók sorát erősíti.
Személy szerint én az olyan történeteket szeretem az emberi sorsokról, amik képesek minden erőltetettség nélkül viccesek maradni úgy, hogy közben meghatóak is. Igazából most is valami hasonlót reméltem, és úgy jártam, mint a mi igazságos Mátyás királyunk: kaptam is meg nem is. Hogy miért?

Weheartit.com
Natalie a manapság népszerű amerikai romantikus filmek hősnőjének tipikus iskolapéldája: karrierista nő, akinek lássuk be, mindene a munkája, és ő ezzel tökéletesen elégedett is az életében. Eközben persze kapcsolatokon és férfizakókon botladozik keresztül-kasul, de valahogy egyik sem az igazi – ő pedig nem nagyon érti, mi lehet a probléma forrása.  



Aztán váratlanul mellrákot diagnosztizálnak nála.
Talán valahol itt dughatjuk ki a fejünket először a színes klisérengetegből, és pillanthatunk körbe Natalie életének romjai között: az aktuális barátja elhagyta, a munkáját képtelen ilyen állapotban rendesen végezni, és igazából minden eddigi terve valahol néhány iratkupac alatt pihen. Az írónő tulajdonképpen két lehetséges út közül választhatott: a komoly, megosztó témát színes cukorpapírokba csomagolja nekünk, mi pedig szemezgetünk a fotelben ücsörögve, vagy pedig fogja, és elénk dobja úgy, ahogy van, nyersen és rágósan. Én úgy érzem, ő az utóbbi irányba indult – még ha kissé bátortalanul is-, és ettől lett valamivel több egy átlagos chick lit-nél. Na meg a sorok között rejlő igazi életmorzsáktól, hiszen az írónőt egyik legjobb barátnőjének korai elvesztése motiválta arra, hogy elmesélje a történetét, egy kicsit másképp.

Itt van ez a fiatal nő, aki reszkető kezekkel ül egy halom törmelék közepén, és nekiáll, hogy lassú, aprólékos munkával nekiálljon újra felépíteni mindenét. Talán ugyanazokkal az alapokkal kezdi, mint előtte, közben mégis ráébred, hogy az a francos torony ugyanúgy leomolhat majd, ezért bármennyire is rémisztő, más formák mentén kezd haladni. Közben azért vissza-visszaás a múltba is, megfakult szerelmi kudarcaival folytatott személyes és üzenetrögzítő-beszélgetések fonalán halad, keresi magát, a régi Natalie-t, talán hogy rájöjjön, merre találja aztán az újat. A könyv a kemoterápiás ciklusok szerint tagolódik részekre, ami elég jól bemutatja, milyen alapvető változásokat hoz az ember megszokott rutinjába egy ilyen betegség – hogy minden, amit addig ismertünk, akár az idő is egészen új értelmet és formát nyer.

Egy kicsit kiszámítható, és egy kicsit mégsem. Kicsit csalódtam, mert hiába fogadtam már meg körülbelül ezernyolcszázötvenháromszor, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom a borítón szereplő ajánlásokat, mégis folyton elcsábulok, és hagyom magam… Azt ígéri a Cosmopolitan: „Sokat fogsz nevetni (és egy kicsit sírni is)”.De valahogy egyik sem igazodott be – egyszer sem fetrengtem az ágyon halk kacagás közepette, de egy könnycseppet sem morzsoltam el, amit egy kicsit hiányoltam, hiszen aki ismer, az tudja, hogy a híradóban mutogatott árva kölyökkutyák is képesek összetörni a szívem.

Weheartit.com
Nem tudom, éreztétek-e már azt, hogy nem tudjátok, merre visz az út, amin elindultatok, vagy hogy ha a tükörbe néztek, vajon ki az, aki az ismerős vonások mögül visszanéz rátok, de én igen. Hogy milyen a vékony rétegek alatt kaparászni, a múlt árnyait magatokhoz ölelni még egyszer, és kétségbeesetten várni valami választ olyan kérdésre, amit talán fel sem tettél.


A félreértések elkerülése végett ez egyáltalán nem rossz könyv, a nehéz téma ellenére könnyed és szórakoztató tud maradni. Egy harc, egy döntés arról, hogy mit válasszunk, hogy mi igazán fontos, amikor már semmi más nem számít, amikor a valóságból legszívesebben menekülnénk, de mégsem tehetjük, mert ha nem vesszük fel a kesztyűt, máris veszítettünk.

Képtelen vagyok szó nélkül elmenni a csodaszép borító mellett, komolyan, már ezért is élmény volt kézbe venni. A Pioneer tényleg kitesz magáért, ahogy megnéztem a honlapjukat, nagyon odafigyelnek arra, hogy szebbnél-szebbeket válasszanak az általuk kiadott könyveknek, ami szerintem egyáltalán nem utolsó szempont – igazából bármelyiket szívesen látnám a polcomon :)

4/5

Ártatlan áldozatok
2012. október 17., szerda - 19:35 • Kata • 2 komment

Gayle Forman: Hová tűntél?

 

„Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak akarsz”.


 Az első részre vonatkozóan spoilereket tartalmazhat, ezért mindenki csak saját felelősségre olvassa!
Szeretném rögtön az elején külön kiemelni mind a történet, mind a dalszövegek fordítását, egyszerűen gyönyörűek, Rudolf Anna és Gáti István kiemelkedő munkát végeztek. Köszönet nekik azért, hogy a szívüket-lelküket is beleszőtték egy kicsit :)


„Tű és cérna, hús és csont
A nyál kifolyt, a szív csak kong
Bőrödön gyémántkék varratok
Csillog a magány. Hallgatok.”



Egy életre szóló döntést mindig nehéz meghozni – akár úgy hisszük, látjuk a lehetséges következményeit, akár nem. Választanunk kell, mert ezen a kavicsos, beláthatatlan kanyarokkal tűzdelt úton nincs hezitálás: vagy tovább megyünk, vagy végleg kiszállunk a játékból, és a fűre ülünk összekulcsolt kezekkel.
De hogy ezután képesek vagyunk-e előre nézni, vagy folyton hátra tekintünk?

Ez az egyik kedvenc szerelmi történetem második felvonása.
Az első rész apró üvegszilánkokra tört bennem mindent, de most kaptunk még egy esélyt, hogy egyesével, minden leheletnyi darabot a helyére illesszünk. Néha fájt, az ujjaimba vágott, néha pedig csak figyeltem, ahogy ragyog a halvány napfényben. Tudom, hogy sosem lesz már olyan, mint előtte volt, sosem tűnnek el a veszteség nyomai, mégis nyertünk valami fontosat: a reményt, hogy így is lehet jó. Sőt, jobb. Azt suttogja, amire igazából nincsenek szavak. Hangok a csendről. Olyan szép, mint a frissen hullott, érintetlen hó, ahogy bátortalanul megcsillannak rajta a karácsony fényei, és mindvégig valami kétségbeesett remény csikorog a betűk között, mi pedig ezeken a törött üvegcserepeken keresztül szemléljük a hajnali derengést.

Ez a könyv olyan, mintha hirtelen feltárult volna előttünk egy mágikus ablak, amelyen át néhány óráig még titokban, büntetlenül figyelhetjük Adamet és Miát. Nem számít, hogy évek teltek el, és nem számít, hogy nekik minden egyes nap újabb vad, kiállhatatlan küzdelmet jelentett. Azt hiszem, még a lélegzetemet is visszafojtottam. Be kell vallanom, nekem kifejezetten tetszett, hogy most tovább léptünk, és Adam bőrébe bújva lézenghettünk New York utcáin, koncerten és néptelen bowlingpályákon, a Szabadság-szobor alatt vagy akár egy titkos kis kertben az éjszaka kellős közepén. Eddig is nagyon kedveltem őt, de most, hogy beleshettünk a fejébe; a csillogás, a dübörgő zene és a halmokba talicskázott pénz mögé, megláttam, hogy Adam egyszerűen üres. És ettől úgy repedt meg a szívem, mint egy karácsonyi üveggömb, amikor a vékony kis fenyőág hirtelen megadja magát. Végig azt éreztem, hogy nem ezt érdemli, hogy annyira elveszett ebben a labirintusban, annyira védtelen, hogy már csak akkor van esélye a megmenekülésre, ha valaki kivezeti onnan. Tulajdonképpen azon tépelődtem, eljön-e az a bizonyos valaki. Adam minden egyes szava néma fohász volt, ki nem mondott könyörgés, sóhaj a hideg szélben, és nem tudtam, meghallják-e, odafigyelnek-e rá, mert most ő volt az, akinek igenis szüksége volt arra, hogy megmentsék.

Persze a zenei részek is nagyon érdekeltek - tetszett, hogy bepillanthattunk egy rocksztár életének titokzatos kis momentumaiba is – bár még mindig azt mondom, Shakespeare-nek igaza volt: „Mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos”. Adam Wilde egyáltalán nem az a Vadember, akinek a legtöbben gondolják.
Nem tudok neheztelni Miára sem, mert elképzelni sem tudom, hogyan lehet és hogyan kell egy ilyen csapás után talpra állni, és felszegett fejjel tovább indulni. Emberfeletti erő és akarat lakik benne, és nem hiszem, hogy létezik „normális” reakció arra, amit átélt. Mindannyian hoztunk már rossz döntést, nem?
„Szükségem volt valakire, akit gyűlölhetek, és mivel téged szeretlek a legjobban… rád esett a választás.”
Szerintem mindannyian ismerjük ezt.
Tudom, hogy nehéz elengedni a múltat, de még nehezebb hagyni azt, hogy a jelenünk részévé váljon, és elismerni, hogy az a néhány másodperc formált azzá, akik abban a pillanatban vagyunk.


„De megtenném újra. Most már ezt is tudom. Újra meg újra, megígérném neki ugyanezt, és ezerszer is elveszíteném őt, csak hogy hallhassam úgy játszani, ahogy tegnap este játszott, vagy hogy láthassam a felkelő nap fényében. Vagy akár ezek nélkül is. Csak azért, hogy tudjam, él valahol a világban.”





Az egész csupa érzés és zene, mint ahogy a Ha maradnék is. Dalszövegekből, megfáradt, lusta, dühös akkordokból szőtt titok, és két magányos kis dallamfoszlány, akik önmagukban talán némák vagy hamisak maradnának.
Ez a történet az egyik legszebb, törmelékekből épített szerelmi vallomás.


„Gyűlölj, hé!
Ne legyek többé!
Nyomoríts péppé!
Alakíts széppé!
Teremts egésszé!
Hát nem, hát nem,
hát nem megérné?”


5/5


(A képek forrása: Weheartit.com)


A bennü(n)k szunnyadó Gonosz
2012. október 16., kedd - 17:14 • Kata • 0 komment

William Golding: A legyek ura

"-Tudom, hogy itt nincs szörny…úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad…s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni…
Szünetet tartott.
– Hacsak…
Ralph nyugtalanul megmozdult.
– Hacsak…?
– Hacsak az emberektől nem."






Aki meghallja a címet, általában egyetértően bólint – olvasni, ismerni kell, kötelező. Értem is meg nem is. Ha a véleményemet kérdeznék, talán úgy fogalmaznék, egyszer mindenkinek át kellene esnie ezen – nagy levegőt venni, mélyen beszívni, benn tartani, kifújni, és hagyni, hogy lelkünk sötét oldala is feltáruljon. Talán egy pillanatra szégyelljük majd, hogy emberek vagyunk. Talán megrémülünk, és sötét, magányos éjszakán, éberen forgolódva merengünk azon, vajon mi bújik meg szívünk legsötétebb, apró kis bűnös zugában.

Egy csapat gyerek, egy lakatlan sziget, egy lezuhant repülőgép. A kérdés csupán annyi, hogy mit kezdenek majd ezzel a helyzettel?
Ennek a regénynek van egyfajta sajátos lüktetése. Lassú, kissé nehézkes, és csak néha, az izgalmak tetőfokán gyorsul fel, akár a harci dob, amely a küzdelemre szólít. És valóban, az egész egy háború: a túlélésért, a hatalomért, a saját lélegzetvételekért, a saját igazukért, a reményért.
Weheartit.com
Míg Robinson Crusoe boldogulására és napjaira még mindig egyfajta meglepett csodálattal gondolok vissza, itt semmi hasonlót nem éreztem. Szabadulni akarnak szorult helyzetükből, de az egész inkább egyfajta játék, izgalmas kaland, mint élet-halál kérdése. Szabályokat hoznak, de csak azért, hogy utána felrúghassák őket. Vezetőt választanak, hogy később megalázzák és hátat fordítsanak neki. Élni akarnak, életet követelnek cserébe. A gyerekekben az ártatlanság mellett ott rejtőzik valami elemi kegyetlenség is – nem tudatos, de még nem tudják felmérni, milyen sebeket okozhatnak egy ártatlannak hitt szóval vagy mozdulattal. Jobb esetben ezt saját életükön, kapcsolataikon keresztül tapasztalják meg, ám ezen a szigeten minden szabály a visszájára fordul.
Komisz gyerekekből előbb elvadult, majd félelmetes kölykökké, ösztönlényekké fejlődnek vissza. A civilizáció árnya, a mindennapjainkat uraló normák egyre inkább a feledés homályába olvadnak, talán könnyebb nem is gondolni arra, hogyan kellene viselkedniük, elvégre ez egy teljesen új helyzet, ami felülír minden eddigi ismeretet. Sokáig ott lüktet a vérükben a tagadás, a szörnyű tettek elutasítása, de egyre csak sodródnak az eseményekkel. Nincs, aki tudná, mi a megoldás, nincs, aki azt mondja: Elég volt! Talán Röfi az egyetlen, aki képes „felülről” szemlélni a helyzetüket, de nincs a kezében hatalom ahhoz, hogy meghallják a szavaiban felcsillanó apró igazságszemcséket. Még akkor sem, amikor nála van a kagyló. És a gondolatok szépen lassan eltűnnek, a kéz már előbb mozdul, előbb sújt le. Van ebben valami végtelenül szomorú és kétségbeejtő. Lehet, hogy itt vagyunk a legmodernebb technikai vívmányok között, minden lépésünk, minden lélegzetvételünk ismert, és csak ki kell nyújtanunk a kezünket, hogy a fél világ a szobánkba jöjjön, a szemünk elé. És ha mindezt elveszik tőlünk? Ha nem marad semmink, csak a túlélés gondolata? Mi sem lennénk mások?

Weheartit.com
Zseniális azért, amit bemutat, amit sugall, ami a sorok közül üvöltözik. Mégsem tudtam szeretni, egyrészt mert elborzasztott a szituáció, de nem ez volt a legnagyobb baja – sokkal inkább, hogy untatott. Sem a lelki és szellemi elkorcsosulás, sem pedig a szigeten való boldogulás nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket vagy érdeklődést, egyedül a kíváncsiság motivált arra, hogy haladjak vele.
Érdekes (számomra), hogy milyen sokszor emlegetik a felnőtteket, abban bízva, ők tudnák, hogyan kezeljenek egy efféle helyzetet, hogyan legyenek úrrá a káoszon, de őszintén szólva… én azt hiszem, ugyanolyan elveszettek lennének, mint ezek a gyerekek. Nem az életkor függvénye, ki mennyire hajlandó táplálni a benne szunnyadó szörny lángoló étvágyát.
A befejezés egyfajta mentális pofonként hat: a hirtelen esemény visszarántja őket korábbi életükbe, szerepükbe – egyik pillanatról a másikra zsugorodnak megint gyerekekké, de ezek a könnyek már sosem moshatják el tetteik emlékét.
Az érintetlen Paradicsomot saját Poklukká változtatják.

3,5/5

A Szent Johanna-jelenség
2012. október 6., szombat - 17:52 • Kata • 3 komment


…avagy bölcsész leszek, fát nevelek!


Leiner Laura: A Szent Johanna gimi

Hey Ho, Let’s go!

Nos, a bejegyzés eredetileg a „Melyik szeptember 8.?” munkacímet viselte, de mivel az október nyolcadika már szinte a lábtörlőmet szaglássza, kezdtem kínosnak érezni, ezért változtattam. És nem mellesleg végre elszántam magam. Tudom, már említettem a múltkor, hogy mennyire nehéznek tartom, amikor olyan könyvről kell írnom, ami komolyan tetszett. Ezért néha csak halogatom és halogatom, ezekből az apró, szivárványfényű üvegszilánkokból próbálom újra összerakni magam és mindazt, ami a fejemben kavarog… Hát még, ha egy egész (máig befejezetlen) könyvsorozat a téma! Leszögezném, hogy nem szeretném piedesztálra emelni Leiner Laura könyveit, ugyanakkor nehezen fogom vissza a rajongó hangokat, amelyek a fejemben járják örömtáncukat, akárhányszor csak szóba kerül a Szent Johanna gimi – előre is elnézést kérek attól, akinek egy idő után zavaróvá válik az ömlengésem, a kommenteknél lehet fröcsögni és virtuális guillotine alá állítani, köszönöm.

A Szent Johanna gimi és én sokáig elkerültük egymást – nem mintha tudatosan tartottam volna távol magam tőle, pusztán nem érdekelt. Hogy miért, azt én magam sem értem, elvégre az ifjúsági irodalom még 23 éves fejjel is nagyon közel áll a szívemhez, ugyanakkor mazochista típus vagyok :D Mindenesetre egy ideje csodálkozó mosollyal figyeltem az életkortól független rajongást, és nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy vajon mit tudnak ezek a könyvek? Miben rejlik Leiner Laura mágiája? Aztán egy nap megadtam magam, és belekezdtem az első részbe. Nem állítom, hogy rögvest, három sor elolvasása után beszippantott, de a sajátos hangulata, a humora és a szereplői nagyon gyorsan meggyőztek arról, hogy egyáltalán nem hagy hidegen a további sorsuk. És hirtelen elfogyott mind a hét kötet, nekem pedig majd’ megszakadt a szívem, hogy ki kell szakadnom ebből a közösségből. Úgy éreztem, magamra hagytak.
 És hogy mitől működik ennyire ez a sorozat? Szerintem több oka is van, de nyilván egyéne válogatja. Mindenkinek mást mond, más emlékeket ébreszt, lehet az jó és rossz, és persze nem szeretheti mindenki. Nem is fogja – bár értek már meglepetések ezzel kapcsolatban is :)
Nem szeretnék a kötetekkel egyenként foglalkozni – részben, mert hamar nagyon unalmassá válna (legalább annyira, mint Corteznek az olvasókör), és magamat ismételgetném végtelenített szalagon; másrészt mivel gyors egymásutánban olvastam őket, számomra egy hosszú történetfolyamot alkotnak, és nem igazán szakadnak darabokra.
SPOILEREK a hetedik kötetből is előfordulhatnak, ezért mindenki saját felelősségre olvassa tovább!

Ami zavar: essünk túl rajta…
Reni esetenkénti szóhasználata.
Lehet, hogy apróságnak tűnik, de nem tudok elvonatkoztatni ettől… Igazából mélységesen tiltakozom. Aki egy romkocsmában állva kijelenti, hogy őt egy kicsit deprimálja ez a hely, az ne használjon olyan kifejezéseket a naplójában, mint „hüvi”, „popi” vagy „baki” (kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy nyer értelmet abban a mondatban a „hiba”, mire rájöttem, hogy a bakancsról van szó), mert késztetést érzek, hogy lefejeljem. Reni intelligens lány, és azt hiszem, azért zavarnak ezek a szavak, mert ritkán fordulnak elő, tehát nem érzem úgy, hogy a mindennapi nyelvhasználatához tartoznának, ezért nagyon-nagyon idegenül és furcsán hatnak számomra. És egy kicsit idegesítenek is.


„– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.”

Történet: szerintem egyértelmű, hogy egy „átlagos” kamaszokról szóló, magyar helyszínen játszódó történet nem fog bővelkedni az akció-elemekben, nem köszönt ránk hirtelen jégkorszak, és nem válunk atomháború áldozatává, hogy aztán ebben az ingerszegény környezetben próbáljanak boldogulni szerencsétlen hőseink. Baj? Nem az. Aki ilyen olvasmányra vágyik, rengeteget talál a könyvpiacon, a polcokról dőlnek felénk a disztópiák és kalandregények, amiket szintén szeretek, de ennek a sztorinak épp az a különlegessége, hogy a mássága a hétköznapiságában rejlik. Hogy sokszor a legnagyobb a gond a töri tz vagy a kémia felelés (esetleg a rajz), hogy barátságok bomlanak fel vagy erősödnek meg, hogy elfogy a büféből a citromos minyon, hogy ki nyeri a tanulmányi versenyt, és hogy darabokra tört-e már az ember szíve.


„– Menj már, Ren, totál kitűnő lettél – röhögött Ricsi, belelesve a bizimbe.
– Hát – vontam meg a vállam –, így sikerült.
– Hazavihetem megmutatni? Apám még sose látott ilyet – kapta ki Zsolti Macu kezéből, és ahogy elvette, kettészakadt az oldal.”


Szereplők: a sorozat egyik legnagyobb piros pontját a karakterek jelentik számomra. Lassan ismerjük meg őket, apró hibákról és nevetésekről, ahogy Reni is fokozatosan kerül közelebb hozzájuk. Ami csodás bennük, hogy szinte lélegeznek, hogy viccesek és nagyon-nagyon emberiek, minden ballépésükkel, meggondolatlan szavukkal együtt. A szemünk előtt kezdenek felnőni, alakulnak, keresik a saját egyéniségüket és a saját útjukat, mint mindannyian. Azt hiszem, talán mindegyiküket szeretem és becsülöm valamiért, de vannak, akik a tetteikkel és gondolkodásukkal egyre nagyobbra nőnek a szememben. Becsülendő a kitartásuk és a hűségük, hogy sosem hagyja el őket a humoruk, és hogy nem szégyellik, hogy segítő kezet nyújtsanak egy társuknak, ha az elveszítette az útját (más kérdés, hogy nem mindenki képes ezt kezelni). Igazság szerint… egyetlen szereplőt emelnék most ki, azon túl, hogy valószínűleg oldalakat tudnék még megtölteni, ha mindenkiről elmondanám azt, ami a fejemben zsong. Kinga. Talán az egyik legmegosztóbb személyiség, és hatalmas kedvenc. Rengeteg oka van, hogy felnézek rá, és úgy gondolom, sokan vagyunk, akik szeretnének egy olyan barátot, mint ő. Nem szégyell önmaga lenni, kiállni az igazáért, de a maga módján ő az, aki az elejétől fogva Reni talán legnagyobb támasza. Minden szava felér egy kijózanító, mentális pofonnal, és talán sokáig észre sem veszik, hogyan csiszolódnak egymáshoz, hogyan válnak igazi barátokká. Renivel együtt lassan én is észrevettem, hogy Kinga szavai egyre inkább megmosolyogtatnak, és én is megtanultam mögéjük látni. Komolyan mondom, az egyik legzseniálisabb karakternek tartom, akiről valaha olvastam.

„– Bántalak? Istenem, ha látnád magad! Renáta, szánalmas vagy, és engem mérhetetlenül feldühítenek a szánalmas emberek!
– Akkor minek jöttél ide? – csuklott el a hangom.
– Mert… – akadt meg egy pillanatra – mert szükséged van rám.”


Könyvek: nyilván nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy micsoda érdekes és izgalmas listát tár elénk Reni a hét kötet alatt (persze Arnold, Karcsi, Kata és Flóra hathatós segítségével). Szeretem és nagyon magaménak érzem (mint nyilván a legtöbb könyvmoly) ezekhez a papírjószágokhoz történő ragaszkodását, és azt, ahogy újra és újra rácsodálkozik egy történetre, ahogy hagyja, hogy magával ragadja, arról már nem is beszélve, amit a könyvesboltban művel :) Mintha magamat látnám viszont egy tükörben.

„Ez a legpocsékabb ötlet, amit valaha hallottam. Renáta, te annyira vagy muzikális, mint egy szék!”

Zene: Jalapeno, zenekari próbák, együttestoborzás, karaoke-produkciók, és rengeteg, rengeteg dal. A könyvekben, ahogy az életünkben is, központi szerepet kap a zene, mintha mindvégig szólna egy végtelenített cd, aláfestésnek, a legkülönfélébb stílusokból összeollózva. Olyan természetes, mint amikor kitágul a tüdőnk, készen arra, hogy beszívjuk a levegőt – de ezek a szívünket töltik csordultig. A legtöbb pillanathoz köthető valamilyen dal, mint ahogy bennünk is laknak olyanok, amiket semmiért sem adnánk, mert életünk legszebb vagy legfájdalmasabb, legdöbbenetesebb emlékeit tartják életben. Megfér egymás mellett az Oasis és Beatles, a Ramones és a MCR, a Korn, a Doors, a Metallica, a Magna Cum Laude vagy a Green Day is. Esetleg egy kis Taylor Swift, ráadásnak? Olvasás közben sok számot meghallgattam, ami egyrészt nagy élmény volt, mert még közelebb hozta hozzám azt a bizonyos pillanatot, másrészt pedig új dalokat is megismertem, és amellett, hogy legalább hangyányit tágult az ízlésem, új kedvenceket is avattam. És Virágnak hála, egy halom rövidítést is megismertem :) Más kérdés, hogy egy pavlovi reflexszel is gazdagodtam: akárhányszor meglátom a Basket Case szókapcsolatot, a szívem a torkomba ugrik, és elönt valami megnevezhetetlen izgatottság. Talán egyszer majd Reniről fogják elnevezni ezt a sokunkat érintő betegséget… :D  

„Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.”

Érzelmek: mind a barátság, mind a szerelem sokféle formában és színben veti fel a fejét. Magunk döntjük el, kinek adunk igazat, kikért izgulunk vagy ki szól a mi szívünkből, de azt hiszem, minden mozzanata nagyon tanulságos – nem csak kamaszfejjel. Így akarok szeretni, így akarom támogatni azokat, akik nekem fontosak, ilyen őszinte szívvel szeretnék élni, és nevetni, ha valami fáj. Néha olyan nehéz okosnak lenni, ha a szívünkre hallgatunk, néha képtelen butaságokra vetemedünk, de talán sosincs késő. Mindig van visszaút – egy szó, egy bocsánatkérés, egy dal vagy egy levél. Csak ne rettegjünk annyira.

„– Jó a szütyőd – jegyezte meg mosolyogva Ricsi, ahogy odaértem. Röhögtessük ki magunkat reggel fél nyolckor. Éljen.
– Kösz – húztam el a számat. – Öko – tettem hozzá.
– Miko? – kérdezte Zsolti, mire a fiúkból kitört a röhögés, és én is elmosolyodtam.”

Társadalmi felelősségvállalás: első pillantásra talán furcsa, de a könyvekben fontos szerepet kapnak bizonyos témák, amelyek napjainkban vagy kiemeltek, vagy éppenséggel szinte tabunak számítanak. Kezdetben meglepett, hogy efféle kérdések is terítékre kerülnek – ráadásul egyáltalán nem szájbarágós stílusban, azt hiszem, mindenkinek szíve joga eldönteni, mi a véleménye velük kapcsolatban. A cselekményfolyam szerves részét képezik, a többi pedig néha megbújik a sorok között, és talán elindít valamit az olvasóban, felébreszt egy csepp emberséget… Természetesen ki más lehetne egy jobb világ elszánt élharcosa, mint Kinga? Palackgyűjtés, spontán élőlánc az állatokért vagy a bántalmazott nőkért, adományok a hajléktalanoknak és a gyermekkórházaknak, vagy jótékonysági futóverseny, amely felhívja a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára? Sokan még felnőttként is keveset tudnak ezekről a dolgokról, vagy inkább kényelmesen és érdektelenül félre fordítják a fejüket, hisz’ majd megoldja más… Hatalmas pozitívum, hogy szóba kerülnek, sőt a szereplők vitái csak segítenek, hogy több oldalról rálássunk a problémára. És ha legalább egy apró gondolatfoszlány megragad bennünk, ha elzárjuk a vizet fogmosás közben vagy nem égetjük feleslegesen a lámpát, máris tettünk valamit, nem? Én az utóbbi időben mindig a saját vászonszatyrommal járok bevásárolni, elvégre sosem lehet tudni, Kinga hol bukkan fel, és mikor ordít valaki nyakába hátulról –jobb félni, mint megijedni :)

„– Oké. Rájöttem. Földrajzból megyek. Nem is értem, eddig, hogy nem jutott eszembe – hadartam.
– Ügyes – szólt Cortez. – És erre most hogy jöttél rá?
– Széttört a fejemen a földgömböm – ismertem be.”

Internet: manapság nehezen tudunk meglenni nélküle, beleette magát a mindennapjainkba, és állandóan jelen van az életünkben, akár egy sokadik családtag. Nem szeretném túlragozni sem ezt, sem pedig a közösségi média térnyerését, egyszerűen csak… tetszik, ahogy Leiner Laura ezen az ingoványos talajon lavírozik, ahogy a kamaszok is keresik az egyensúlyt ezen a terepen. Hiszen ott van Dave és Reni, mint a két véglet – kell ennél többet mondanom? Imádtam, amikor az internet veszélyeiről és visszaélésekről is szó esett (mellesleg én magamban a Dorián-eset utóéletét is ide sorolom), és persze az egy hetes net- és telefonmegvonást. Zseniális. Bár jobban odafigyelnénk erre.

„Ilyen lehet a pokol. Barkochbázó lúzerek és kinyomtatott időjárás-jelentés.”

Perifériára szoruló diákok: szerintem nem létezik olyan iskola a világon (vagy az írók szövevényes képzeletében), ahol ne alakulna ki akaratlanul is valamiféle hierarchia. Törvényszerű, hogy az erősebb elnyomja a gyengét. Ez itt is hasonló elven működik, bár úgy hiszem, nem mindig tudatos a „bántás”. A gyerekek néha igazán kegyetlenek tudnak lenni, viszont mivel itt már saját identitással és gondolatokkal rendelkező majdnem-felnőttekről beszélünk, képesek felmérni a tetteik és szavaik súlyát, és ami a legfontosabb… tudnak bocsánatot kérni. Persze, nyilván nem akkor, amikor túszul ejtik Karcsit vagy cetliket ragasztgatnak a hátára, esetleg Petin vagy Katán nevetnek. De ezeknek a srácoknak van szívük. És ott van Reni, mint egy híd, amely átmenetet képez a két „tábor” között, és neki hála a határvonalak szépen, lassan néha kezdenek elmaszatolódni. Nem mellesleg az egyik legnagyobb igazságot is ő mondja ki:
„-Összebariztál a góttal?-vihogott Móni gúnyosan, amikor visszaültem a padra.
-Igen-feleltem összeszirított fogakkal.
-Mer’? –kérdezte totál értetlenül.
-Mert ugyanannyi energia észrevenni valakit, mint azon fáradozni, hogy ne vegyük észre. Én az előbbit választom –mondtam, fellapozva a könyvem.”

Káosz: többnyire ezzel a szóval jellemezhető ez a közösség. Őrület, hangzavar és állandó ordítás, üvöltő zene és dobálózó, verekedő, nevető vagy esetenként síró diákok és feladatok, amiket jó ideig nem felejt majd a Szent Johanna. Felöltöztetett csontváz, állandóan dokumentált pillanatok, ellógott órák és a tanárok szeme láttára elköltött, kiadós ebédek (ugye, Zsolti? Koviubi és csirkemell?). Megrágott chips, kiömlött kóla, ellopott torta, darabokra tört ablaküveg… Mégis azt mondom, a legösszetartóbb közösség. Nem az a legfontosabb, hogy a diákcsínyeket követően falaznak egymásnak, inkább hogy akkor is mindig ott vannak, ha a társuknak komolyan segítségre van szüksége. Kinga fizikai vagy épp verbális formában visz be fájó ütést, Ricsi gondolkodás nélkül elhajtja a bandáját, ha arról van szó, Cortez fenyeget; vagy éppen összefogva, együtt indulnak „szórakozni”, hogy Dave és Macu épségben megússza az estét – akkor is, ha semmi kedvük hozzá. Részt vesznek az iskolai rendezvényeken vagy az állatkerti túrán, és egyre több tanár kénytelen felügyelni az osztálykirándulásaikat – és kő kövön nem marad utánuk.

„-Na, Macu, mit szólsz? Túl vagy az első féléven. Hogy tetszik a Szent Johanna? – vigyorgott Virág, és ide-oda ugrált, hogy ne fázzon. Mindannyian Macura néztünk, aki nyitotta a száját, aztán még egyszer átgondolta, hogy mit fog mondani.
-Hát, hallod – rázta meg a fejét, végignézve rajtunk. –Őrült egy hely ez.”


(A képek forrása: weheartit.com – kivéve az elsőt, ami saját.)


Mindennapi mérgeink
2012. október 5., péntek - 19:29 • Kata • 0 komment

Ha manapság meghalljuk a függőség szót, máris injekciós tűk és tabletták, üres üvegek és monitorok képe villódzik a szemünk előtt. Szakadt édességes papírok, széthajigált ruhadarabok és szobányi cipő.

Én csupán végre-valahára engedve annak az ösztönös, belső hangnak, aki néha olyan meghitten suttog a fülembe, betértem egy könyvesboltba – (számomra) hosszú ideje először. Egy pillanatig csak álltam dermedten, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a színkavalkádhoz. Toporogtam egy kicsit, egyik lábamról a másikra, mint egy megszeppent kobold az óriás nagylábujjánál. Elinduljak-e? Féltem, gyorsan túl mélyre keveredek. De már nem volt menekvés, megcsapott a lapok illata… olyan érzés volt, mintha betértem volna egy szobába, ami mindig is az otthonom volt, csak
 megfeledkeztem róla, mert évek óta nem jártam ott. Hagytam, hogy a kezem a borítókon kalandozzon, a szemem a címeken és betűkön ugrált, figyeltem, miféle újdonságokat rejtenek a polcok.
Ti is éreztétek már? Amikor a szörnyű, fájdalmas gondolat egészen a szívetekbe karcolja magát, gondolatban már listát készítetek, a fejetek zsong a címektől és szerzőktől, aztán ráébredtek, hogy nem vehettek… nos, semmit? Sóvárogtok, nem titkolt szenvedéllyel bámuljátok a könyveket, és végül egyet sem vihettek haza. Egy darabot sem.

Hát, így éreztem magam. Vagy még fényévekkel rosszabban.
Még egy utolsó simítás, és úgy rohantam ki, hogy Zrínyi is megirigyelhette volna.
Pedig én „csak” könyvekről beszélek…

Létezik erre orvosság?




(A képek forrása: weheartit.com)






„Kívül csavargók, belül könyvtárak”
2012. október 3., szerda - 11:22 • Kata • 0 komment

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

„Eszembe jutottak a könyvek. S most először értettem meg, hogy minden könyv mögött egy ember rejlik. Egy ember, akinek gondolatai támadtak, aztán hosszú idejébe tellett, amíg papírra vetette őket. S én eddig sohasem gondoltam végig.”



Deviantart.com
Ha arra gondolok, létezik-e igazi, kézzel fogható horror egy könyvmoly számára, akkor azt hiszem, most elégedetten ráböknék erre a könyvre. Megtaláltam. Nem emlékszem, ébredtem –e már hasonló rémálomból, de nem lennék különösebben meglepve…

Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a nagyszerű Ray Bradbury idén júniusban hagyta itt világunkat, 91 éves korában. Mondhatnám, hogy ez adta meg a végső lökést, hogy a kezembe vegyem egy könyvét, de igazából nem így történt. Sétáltam a könyvtárban, és magához vonzotta a pillantásom egy vékony kis kötet, ami kilógott a többi közül, én pedig igyekezetem visszanyelni hisztérikus örömujjongásom, amikor megláttam, hogy miféle kincset találtam.

Nyilván minden disztópia olyan sötét világot tár elénk, amelyben az olvasók 95%-a nem szívesen lézengene védtelenül, hiszen éppen ez az elrettentés, a kegyetlen, hússzínű valóságba rántás a lényege. Az író hirtelen az ember arcába tol minden borzalmat, a fájdalmat a saját bőrödön érzed, elborzadsz, menekülnél, de valahogy mégsem bírsz kiszakadni ebből a bűvkörből. Lehet, hogy minden ujjperced hideg és bénult, mégis tovább lapozol, nem? Bradbury világa is hasonló elvek mentén működik: emberek, akiket annyira magába szippantott a tömegkultúra, a modernizáció, hogy gondolkodni képtelen egységgé sűrűsödtek, akik a székükben ülnek és elégedetten szajkózzák a szavakat, amiket mások a szájukba adnak. A beszélgetés rossz, az iskola pedig hasznos, hiszen így a gyerekek elgépiesítése gyors és egyszerű feladat.
Weheartit.com
„Én legnagyobbrészt intézetbe dugom a gyerekeket. Havonta három napra jönnek haza, és ez nem is olyan rossz. A társalgóba viszem őket, és felcsavarom a tévét. Mintha ruhát mosnék! Beindítom a gépet, és rácsapom a tetejét. - Mrs. Bowles kuncogott.”

Gondolkodni bűn, véleményt alkotni veszélyes és elítélendő. Normák szerint élnek, de ezek saját fejük börtönébe zárják őket - csapdába esett állatok, akiknek fogalmuk sincs arról, mi hiányzik az életükből.  A holdfény, a pitypang, a nevetés mind hiábavaló bohóság. A parancsnok fanatikus elszántsággal küzd, mindezt mégis nagy művek és gondolkodók szavaival teszi.
Ami megkülönbözteti a társaitól: olvasok, lapozok egy könyvet, amely a könyvek haláláról szól. Érzem a lapokat a bőrömhöz dörzsölődni, látom a fekete betűket, és elszorul a torkom, ahogy arra gondolok: tényleg, meddig? A kultúra a bűn melegágya, a szavak és mondatok elindítanak valamit az emberben, nyomukban gondolatok és remény sarjad a gyarló szívben, és ezt nem hagyhatják annyiban. A könyv a nagy ellenség, ezért el kell pusztítani. De egyszer valaki igenis kinyitja azt a könyvet, és olvasni kezd. Idealista gondolat, de még mindig hiszek abban, hogy nekünk alapvető igényünk van a szépségre, és a megfelelő eszközöket keressük, csak hagyjuk, hogy újra és újra félresiklassák a próbálkozásainkat. De ez kigyomlálhatatlan, ezért mindig is ott lesznek valahol a harvardi diplomások üldözött vándortáborai, így vagy úgy, a fejükben a tudással, amit senki sem vehet el tőlük. Ott lesznek a kis falvakban vagy az erdőkben, ismeretlenül, mind egy-egy apró darabka, és ha egy helyre terelnénk őket, egy egész világ tudása egyesülne azon a talpalatnyi földön.
Ne éljünk ilyen világban.
Hallotok? Figyeltek rám?
Tegyünk valamit, amíg nem késő. Félek, hogy a szemünkből hamarosan petróleum csorog majd a könnyek helyett.


Bevallom, a Fahrenheit 451 után egy kicsit nehéz volt belerázódni a másik két novellába, mert még sokáig ott égett a retinámon a tűz, de jó volt megismerni egy kicsit Bradbury más írásait is. A Tyrannosaurus Rex egy kissé groteszk, mégis vicces alkotás, A tetovált asszony pedig egy furcsa, igazán furcsa szerelmi történet – ha nevezhetem egyáltalán annak. Ray Bradbury szereti kimondani a világról szőtt ítéletét, de talán még jobban szereti bebújtatni a sorok közé, és hagyni, hogy mi magunk döntsük el, észrevesszük-e. Hogy meg akarjuk-e érteni, vagy egyáltalán mi jelenti számunkra az igazságot. Szóval így utólag is hálás vagyok neki, hogy arra késztet, hogy gondolkozzak és mérlegeljek, hogy véleményt alkossak.

„Sokan vagyunk – gondolta. –Milliárdnyian, s ez túl sok. Senki sem ismer senkit. Idegenek jönnek, s erőszakot tesznek rajtad. Idegenek jönnek, és kivágják szívedet. Idegenek jönnek, és véredet veszik. Istenem, istenem, kik voltak ezek az emberek? Soha életemben nem láttam még őket.”

Azt hiszem, nem véletlen, hogy sírkövén ott pihen: „a Fahrenheit 451 szerzője”.

4,5/5

VISSZA ELŐRE