Betűkből szőtt menedék: október 2013

Tessék, a szívem. Véresen, ahogy szereted.

2013. október 23., szerda - 22:08 • Kata • 0 komment

Albert Tímea: Gipsz égbolt, Kopott testek meséi

„Előre meg nem tervezett módon csúsztattam kezedbe kezem. Igazán nem kellett volna hagynod. Annyi ponton leállhattunk volna. Például mikor még ellentétesen lélegeztünk.”

Néha az életünkbe belecseppennek olyan könyvek, amelyek sokkal többet jelentenek néhány ezerszer ide-oda pörgetett oldalnál. Vagy inkább becsapódnak, akár az aszteroidák, és krátert hagynak maguk körül. Amelyek helyet túrnak maguknak a szívedben, és odavackolják magukat a melegéhez. És soha többé nem hagynak neked nyugtot.

Borzasztóan vágytam erre a két vékony, papírborítású könyvre, amelyek küllemre olyan ártatlanok – aztán mire találkoztunk, rettegni kezdtem tőlük. Tudtam, hogy nem hagynak érintetlenül, és hogy fájni fog, mélyen és hosszan. Aztán arra gondoltam, hogy nem baj, mert tudom, hogy élek, hogy érzem az ujjaim alatt a parkettát és az arcomon a szelet, a könnyeket, és szerettem, ami egy pillanatig sem lehetett hiba vagy felesleges. Volt, hogy lassan haladtam, keserves volt minden szó, megakadtak a torkomon, megdagadtak, és alig kaptam levegőt, annyira szorított valami megnevezhetetlen, füstízű félelem, ami aztán megült a levegőben, és még órák múlva is éreztem a leheletét. Máskor a csontjaimhoz simultak, bele a sejtjeimbe, és doromboltak. Vagy a szavak csak átrohantak rajtam. De hiszem, hogy mindegyik a megfelelő időben talál rám – akár most, akár évek múlva.

„Egész életemben szerettelek. Készültem rád. És ez így van rendjén. Legyél nagyon boldog, kérlek.”

Nehéz bármit mondani – olyan helyre ereszti a gyökereit a szívedben, ahová sokszor a holdvilág is alig mosolyog, ahol már összemosódnak a szavak formái és színei, ami titkos és veszedelmes, mert itt nincsenek páncélok és vértek, ha valamit megérintesz, örökre ott marad az ujjlenyomatod sóhaja. Vagy bárki másé.

Amikor fáj, ezek a betűk még egyet taszítanak rajtad – lehet, hogy elbotlasz a szakadék szélén, de talán éppen ez segít, hogy megtanuld, meddig vagy képes kapaszkodni, hogyan és meddig tart, amíg kimászol. Ezért hagytam, hogy megolvasszon, kikaparjon, feltépje a sebet újra meg újra, hadd fájjon a szépsége és az igazsága. Csupa lehetetlenül mosolygó, deres napfény, csupa árnyalat és lángoló szomorúság, csupa repedt, foncsorszélű valóság, ahol a darabokban még megcsillan egy-egy nevetés. Hamvadó papírfecnik, amelyeket valaki régen, gondtalanul firkált össze.

„Megfogtam a kezed. Akkor ez most biztosan valami többet jelent annál, minthogy igazán kedvellek. Nincs átmenet a lájkolás és a szex között. Nincs olyan, hogy elmennék veled kávézni, mert kedvellek. Igazán kedvellek, annyira, hogy nem elégít ki annyi információ rólad, amennyi az adatlapodon szerepel. Te pedig azt gondolod, hogy ha igent mondasz, ezt a csajt soha nem lehet majd lerázni.”

Csak fércelt szélű darabokat szakítunk magunknak az örökkévalóból, és találgatjuk, vajon teljesen átitatja-e majd őket a vérünk.

„És recseg, bennem szakadnak a húrok. Bennem nem zenél már semmi, csak hibásan. De boldog vagyok, mert már tudom, hogy nem véletlenül érkeztél. Túl hamar távoztál. Én meg megszokottan nyújtom feléd a kezem, hogy olyan világban akarok élni, ahol a vacsorához te gitározol nekem. De inkább szoktatom le magam rólad. És mégis azt hiszem, már örökre várni foglak. Elárulnak az álmaim. Ma még rád gondolok. Ma még minden ellenére szeretni foglak. Ma még elhiszem, hogy hullanak értünk csillagok. Hogy egészen régen volt már, de egy összerezzenés idejére szerettél.”

Ez a lány sajátos módon látja a világunkat, egy magából kiszakított, kristályos kis valóságszeletet tart elénk, vállalva a kockázatát, hogy valaki leköpi vagy egyszerűen rátapos. De én szeretem ezt az apró sarkot, ezeket az otthonos fényeket és árnyakat, a betűkből áradó, édes-kesernyés illatot – olyan, mint az őszi avar alól felszálló titok csendje.

Kimondja, amit mi nem merünk vagy nem akarunk, amit a takaró csücskébe rejtünk a sötétben, vagy addig kevergetünk a reggeli kávéban, amíg elmerül a cukor alatt, de sosem oldódik fel maradéktalanul. Mert ezek a legtitkosabb vágyakból, álmokból és bánatokból szőtt pókhálók, csupa hajnalpír és harmat, amit még a saját lélegzetünktől is féltünk. Olyan könnyen elszakadhat. És akkor mi lesz?

Így ismeretlenül is köszönöm, hogy összetörtél. Hogy megmutattad, hogy más szembogarából is kikopik néha a fény, hogy más üveggyöngyét is megtaposták már, hogy mind zavarosan szálló szappanbuborékok vagyunk a tarka szélben, tétovák és bátrak. És mind hasonló dolgokra vágyunk, titokban, a szemétkupacok és foszlott szélű pokrócok alatt.

Weheartit.com

"Talán ha írnék. De nem írok. Mert önző vagy, és belemászol az álmaimba, ahol kiélvezed azt, hogy szeretettel, kopott antik fóliás szeretettel, eléd teszem szemem bogarának szomorú mélységét."

…mert elvetted a szavaimat, és nem maradt semmi a saját varázslatomból, egyszerre lettem üres és fájó karmolásokkal teli. De majd lassan tényleg elhagysz, lassan az árnyékod is elengedi az enyém kezét, lassan már csak emlék leszel, aki talán megtartja azt a darabot abból a régi, mosolygó lányból.

„Valójában mindenre emlékezni akarok. Ahogyan elszívtad kint az első cigarettád. Majd a következőt. És reméltem, hogy előkerül abból a dobozból még sok másik, csak hogy órákon át állhassunk a verandán.”

(És köszönöm neked, mert semmi sem lett volna ennél jobb szülinapi ajándék.)

5/5

Megváltás és halál mezsgyéjén

2013. augusztus 24., szombat - 21:35 • Kata • 0 komment

Lauren Oliver: Rekviem

„Bontsátok le a falakat!

Máskülönben szűkösen fogtok élni, félelemben, és barikádokat emeltek az ismeretlen ellen, imákkal óvjátok magatokat a sötétségtől, verseket költötök a félelemről és bezártságról.

Különben soha nem ismeritek meg a poklot – de a mennyországot sem. Nem fogjátok megtudni milyen a friss levegő és a szárnyalás.”

„A requiem (latin) a tridenti liturgiában az elhunyt lelkekért fekete színű miseruhában mondott szentmise, vagyis gyászmise volt.” (forrás: Wikipédia)

Egyetlen szó is elég, hogy végtelen, fájó szóömlenyt alkosson. Szorongó, öntudatos, vad betűk, amelyek most világokat rendítenek meg.

Szükség is van imára, a lelkükért. A mi lelkünkért.

(Vigyázat, az írás spoilereket tartalmazhat!)

Immár minden végérvényesen ketté szakadt, hamvadó pernyeként lengedező, szénszínű darabok kavarognak a tétova szélben. Egy szív, egy barátság-fonal, az eddig ismert, kiszögellésekből, sarkokból és határokból álló világ. Végtelen lett, és ez zsigeri félelmet szül.

Minden csak egy zavaros, pattanásig feszült húr.

Az első rész Csipkerózsika-álmából valami különös, félelemből, dacból és a keserűség mocskából épített, düledező helyre léptünk, ahol kósza, korhadó indák burjánzanak, és fonnak körül mindent. Ahol az egyedül egészen más értelmet nyer. Fogalmad sincs, ki vagy, elvesztetted az irányt ebben az őrült forgószélben. De azzal, hogy lemondanak rólad, hogy képletesen egy névtelen sírba hajítanak, és megvonják a vállukat, csak valami ősi, mélyről jövő dühöt szítanak fel benned. Hirtelen harcolni kezdesz. Azt hiszem, valahol mindannyian így működünk.

A Rekviem ismerősen csengő, őszillatú és füstízű szavai óvatosan itták bele magukat minden porcikámba, a ruhámba, a hajamba, megtöltöttek, és még mindig zizegnek bennem. Elringattak otthonos melegségükkel, még akkor is, ha a jelentésük egyre kegyetlenebb, egyre zaklatottabb, egyre hangosabban sikító képeket hozott magával. Mert jó olvasni, keserű gyönyörűséges minden mondata.

„Hát persze. Ezt teszik az emberek egy rendezetlen világban, a szabadság és választás világában: továbbállnak, amikor akarnak. Eltűnnek, visszatérnek, aztán újból felkerekednek. Akit otthagynak, annak magának kell összeszedegetnie a szilánkokat.”

Immár minden összezavarodott, és megállíthatatlanul robog a lejtőn – már nincs lehetőség hezitálni vagy visszatáncolni a szakadék pereméről, csak menni előre rendíthetetlenül. Senki sem fordulhat vissza. A választás már annál az első tétova csóknál megtörtént, mert a csókok ilyenek. Mindig felforgatják a világodat, és mindig jelentenek valamit.

A Káosz végére érve kétségbeesetten kerestem valami kapaszkodót, merre tovább, hova vezet majd az utunk, lebeg-e egyáltalán bármiféle cél a szemünk előtt? Nem találtam a kenyérmorzsákat, amiket követhetek. De a Rekviemet olvasva alábbhagyott ez a bizonytalanság – Lena hiába egyensúlyozik mindvégig kitárt karokkal ezen a kacskaringós ösvényen, tudtam, hogy merre dől majd végül. Julian mostanra egy abszolút átlátszó figurává tompult, háttérbe húzódva, csupán egy árnyék, egy test éjszakánként a lányhoz préselődve, aki megváltoztatta az életét. Néma ígéreteket tettek egymásnak, és most fáj látni, ahogy egyenként kipukkadnak a hidegben. De előttük nincs minta, nincs semmi, ami megsúghatná, hogyan kezeljék ezeket a kusza érzelmeket, egész életükben a tagadásra nevelték őket, és most, hogy végre sarkig tárták a szívüket, kénytelenek megtapasztalni, hogy a széppel együtt a kín is beáramlik.

De mi sem vagyunk mások. Mind azt gondoljuk, naivan, hogy ismerjük a szerelmet. Elhisszük, hogy a miénk más, hogy az a párás falú üveggolyó, amit a két tenyerünk között őrizgetünk féltve, óvón, más fényben csillan a napon, mint a többi. Mert ez a miénk. Azt gondoljuk, hogy mindent tudunk. És végül mégis ott állunk tehetetlenül, és csak hamut, szakadt ígéreteket és közhelyeket markolunk, de az is kihullik az ujjaink közül, és messze fújja a szél. De a feketeség mindig ott marad a körmünk alatt, sosem lehet már kimosni onnan.

Mindannyiunk életében van valaki, aki mindig meg tud bántani – nem számít, hány szívdobbanás rezgett benned azóta, vagy hány telet éltél át nélküle. Van, ami nem múlik el, amit magunkkal cipelünk mindenhová, ami annyira belénk kaparta magát, hogy már a lényünk része. Nem lehet megszabadulni tőle, csak ha kikaparod a saját szíved.

Akárhonnan is nézem, Lena mágnesének Alex a másik pólusa.

„Jó lenne, ha kivérezném magamból az érzéseket. Egy pillanatra átfut az agyamon, milyen könnyű lenne visszamenni a túloldalra, besétálni egy laborba, és felajánlani magam a sebészeknek:

Nektek volt igazatok, én tévedtem. Szedjétek ki!”

A többiek is csak fantomszerű alakok, akik néha kilépnek a fényre, de az ő kitartásuk is hanyatlik, erőtartalékaik végén járnak. Az események végérvényesen felgyorsulnak, felduzzadt áradatként hömpölyögnek előre, könyörtelenül magukkal sodorva minden gátat. Lenán is az utolsó métereken vesz erőt a fáradt zsibbadtság, de így is az ő jellemfejlődése, változása, alakulása jelenti nálam a történet egyik fő pozitívumát – hiteles, mély, és nagyon igazi. Amennyire nem szerettem, nem tudtam megérteni eleinte a Delíriumban, a végére annyira a szívem köré fonta magát. Nagyon emberi minden gesztusa, tette, minden hibája és egyenetlensége. Mindent most tapasztal meg, minden újabb lépés ismeretlen még számára

A mi Csipkerózsikánk egy kicsit nehezen eszmélt, de most élőbb, mint valaha.

Hana és Lena kettőse pedig valami édesen andalító, zaklatott haláltáncot járt a fal két oldalán. Ritmust adott a könyvnek – ha egyikük lassított, a másik lépett előre. Immár két ellentétes világban élnek, amely kizárja és tagadja a másik létezését, más közegben, más módon kénytelenek boldogulni és már mindkettejüknek késő, hogy irányt váltsanak. Áldozatokat hoznak és veszteségeket dédelgetnek, üszkösödő sebeket rejtegetnek a szívük mélyén, és mindketten elvesztek valahol a saját sorsuk poros útvesztőjében. Ők az érme két oldala.

„Tudod, hogy csak úgy lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy?”

Akadnak történések, ami után az ember nem élheti ugyanúgy az életét, mint előtte. Talán váratlanul csapódik be, akár egy bomba, hogy apró, formátlan szilánkokra zúzzon körülötted mindent, vagy alattomosan settenkedik feléd, mint az első, dérrel és szomorúsággal érkező szelíd hajnal pírja. Kitaszít a saját álmodból, hogy a kopár, fagyos földön találd magad, ahogy véres ujjakkal kaparod a talajt, mert az előbb még ott volt, és markolod azt a koszos semmit, de csak a fájdalom és a mocsok maradt. De mennyi idő, amíg észreveszed, hogy a zavaros szilánkok éles peremén milyen dallamra táncol a napsugár?

Valahol mélyen a reményről szól az egész. Hogy milyen elveszíteni mindent, milyen a reménybe kapaszkodni, görcsösen, minden egyes ujjunkkal annyira, hogy érzéketlenné zsibbadjanak, mert az az utolsó szalmaszál, ami az élethez köt. Az ad erőt a légzéshez, és hogy ez a legfontosabb dologgá növi ki magát. Hogy a reményt földre dobták, leköpték, belerúgtak, és beletiporták a porba és sárba.

Mi pedig elsírunk, elsiratunk egy álmot, egy életet, megannyi színes képet, kaleidoszkóp-villanást, és várjuk azt a végső pillanatot. Amikor elfogadjuk, hogy ez nem a mi álmunk többé. Nem illik az életünkbe. És akkor saját ujjunkkal nyúlunk mélyre, és kipiszkáljuk a szilánkokat.

És a küzdelemről.

Akármit is teszünk, akárhogy harcolunk, van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Ez tesz minket emberré, minden szenvedés, minden szeretetmorzsa, amit valaki elhintett bennünk, minden apró szikra, ami a szívünkben gerjedt, egy olyan pont életünk térképén, ami meghatározza az irányt. Ott rezeg valahol mélyen, várva a robbanásra. Egy-egy apró csillag a saját kis égboltunkon.

Hálás vagyok, hogy Lauren Oliver nem hiteget, nem kapunk porcukrot és rózsaszín csillámot a szavakra, csak állnak ott, a maguk ijesztő, fekete valójában, hogy bélyeget nyomjanak a szívünkre. Arcunkba taszítja az izzadt, füstös, kesernyés ízű, hideg és zavaróan kényelmetlen valóságot.

Sokkal többet rejtegetnek ezek a könyvek, mint az első pillanatban látszik. Ezernyi elveszett, elásott történet, sok sors, amit befedett a koszosan, bánatosan szállingózó hamu és hó, milliónyi megtört kívánság, amit darabokra tapostak, és végtelen lélegzetvétel bújik meg bennük.

Minden szó egy apró kis koppanás, egy kopott gyöngy a padló repedésein. Minden betű vérzik, és attól félsz, olyan mély a seb, hogy a szemed előtt semmisül majd meg az egész. Minden hang simogat és közben gyilkol, reszkető tökéletesség, szavakba zárt, buborékszínű, szivárványfényű végtelen.

„Ti, mindnyájan, akárhol vagytok – égbe nyúló városokban vagy nyomorúságos üregekben –, keressétek meg a keménységet, a fém láncszemeket és repeszeket, a gyomrotokat megtöltő kődarabokat! Üssétek, húzzátok, döntsétek!

Kössünk egyezséget: ha megteszitek, én is megteszem, mindig és örökké.

Bontsátok le a falakat!”

Köszönöm.

Akit esetleg érdekel, Lauren Oliver a maga módján, levélben búcsúzott Lenától:

http://www.epicreads.com/blog/lauren-olivers-goodbye-letter-to-lena/

5/5

A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak!

A képek forrása: Weheartit.com

A boldogtalanság szelíden ringató dala

2013. június 20., csütörtök - 19:43 • Kata • 0 komment

Alessandro Baricco: Novecento (és némi Selyem)

„Felfoghatatlan. Egyike azoknak a dolgoknak, amelyekbe jobb nem belegondolni, mert csak bedilizik az ember. Amikor egy kép leesik. Amikor egy reggel arra ébredsz, már nem szereted. Amikor kinyitod az újságot és azt látod benne, hogy kitört a háború. Amikor látsz egy vonatot és arra gondolsz, hogy el kell innen mennem. Amikor a tükörbe nézel, és rádöbbensz, hogy megöregedtél.”

Léteznek olyan szenvedélyeink, amelyek egyszerre béklyóznak a földhöz és lebegtetik szárnyainkat. Keserédesek. Van, amit annyira szeretünk, ami annyira közel nő a szívünkhöz, annyira tövéről fakad, hogy az már csak fájhat. Akad, ami zsigeri szinten gyökerezik bennünk. Talán mások nem értik, talán nem is kell, mert csak a miénk.

Alessandro Baricco.

Sokan azt visszhangozzák, Selyem. Én azt suttogom, Novecento.

Tulajdonképpen merő véletlenségből épp ezzel a két könyvével ismerkedtem meg, elvégre ezek figyeltek a könyvtári polcról, amikor ott jártam. Én pedig engedelmesen fejet hajtottam a nekem szánt sors előtt. A Selyem számomra csak egy történet volt – szívbe markoló, egzotikus, de csak egy mese. A Novecento inkább a fáklya, amely az irányt mutatja a sötétben. Egy gondolatmag, ami elbújik bennem, valahol a mellkasomban, és egyszer csak szirmot bont. Zarándoklat a háborgó tengeren.

Kis könyv ez, nagy erővel.

Azt még le kell szögeznem, hogy furcsa és nagyon intenzív élmény volt úgy olvasni a történetet, hogy egy közeli barátod egy óceánjáró hajón dolgozik – egy kicsit minden mondat kettős értéket képvisel, egy kicsit minden betűn megcsúszik a napfény.

„Mi zenéltünk, ő valami mást csinált. Az a zene… Az a valami nem létezett azelőtt, hogy ő játszotta volna, értik?, sehol sem létezett.”

A Novecento tényleg egy monológ - egy hatalmas, régóta benn tartott, zaklatott sóhaj, amibe mindenki beleborzong. Minden szava, akár az óceán – zavarosan kavarognak, őrültek, kiszámíthatatlanok, és olyan élesen valódiak, mint az üvegszilánkok a tenyérben. Sosem tudni, melyikük lesz halálos. Valami nagyon finom, élet- és füstillatú humor rezeg benne, ami egyszerre késztet mosolyra, és közben valahol mégis végig a szívemet karmolászta. Éreztem a ringatózást, a végtelent a talpam alatt, elvakítottak a fények.

És a zene… ez a legfontosabb. Mert az egész dallamok összessége – a betűk, a toldalékok keverednek, összeolvadnak a hangjegyekkel. Van valaki, akitől sokat tanultam erről. Hogy milyen, amikor a zene egyenlő lesz az élettel, a lélegzettel, amikor ebben gondolkodsz, mert állandóan ott van a fejedben, az ujjaidban, a szívedben, a bőrödből is dallamok sütnek. Valahol mindig csodálom és irigylem egy kicsit, mert ez igazi, mélyről burjánzó varázslat. Nekem ez mindig megmarad a maga gyönyörű és megfoghatatlan valójában – de te, te képes vagy a tenyeredbe zárni, megszelídíteni bármit, amit egyébként lehetetlen. Az én tenyerembe is beleültetted egy kis időre, és ezt sosem tudom elfelejteni. Megtanultam, hogy a zenének végtelen mélysége létezik, akár a bánatnak, és hogy talán mindent helyettesíthet. Olyan, mint számomra a szavak. Ha tehetném, a könnyeimet is hangjegyek mögé bújtatnám, hogy valaki vigyázzon rájuk.

Baricco pedig az, aki megpróbálja szavakká simítani a zongora játékát, tapinthatóvá tenni valamit, ami túl különleges ahhoz, hogy elképzeljük. Vagy éppen hogy ne.

Tetszik, amit mond, és beleszerettem abba, amit nem mond ki.

Amikor az ő szavait olvasom, úgy érzem, a semmiben lebegek – hogy most egy kicsit súlytalan vagyok, hogy az az ujjbeggyel érinthető, aszfaltszagú valóság olyan távoli, hogy nem számít más, csak ezek az ízek és illatok a szavak mögött, csak a csend dallama. Hogy biztonságban vagyok, elringat, és minden rendben lesz. Ha olvasok, akárhol lehetek. Mert ha a történet megtisztel, ha egy hullámhosszon vagyunk, akkor kölcsönösen megnyílunk egymásnak – beenged magába, a színfalak mögé. Megpillanthatom a sarkokat is, beleshetek a nehéz függöny mögé, és bármi megeshet. Úgy lélegzem, ahogy jól esik. Ő pedig megkapja a lehetőséget, hogy elindítson bennem egy változást. Elültessen egy gondolatot, visszájára fordítson egy érzelmet, félre rúgjon egy régóta fájó sziklatömböt – vagy akár két lábbal taposson a gyomromba. Inkább, mint hogy ne érezzek semmit. Az üresség jobban fáj, ez felszabadít.

„Én, aki képtelen voltam rá, hogy leszálljak erről a hajóról, hogy megmeneküljek, kiszálltam az életemből. Lépcsőfokonként, egyik a másik után. És minden fok egy vágy volt. Minden lépés egy vágy, amelytől elbúcsúztam.
Nem vagyok bolond, testvér. Nem vagyunk bolondok, ha megtaláljuk a módját, hogyan meneküljünk meg. Agyafúrtak vagyunk csupán, mint a kiéhezett állatok. Nincs köze ennek az őrülethez. Ez zseniális Geometria. Tökély. A vágyak majd kitépték a lelkemet. Ki is elégíthettem volna őket, de nekem nem ment.
Így hát elvarázsoltam őket.”

Hogy miről szól? Szerintem az életről. Hogy néha egyszerűen nem döntés kérdése – eldönthetem, hogy a piros cipőt veszem-e fel reggel, hogy van-e kedvem palacsintát sütni (mellesleg amíg lélegzem, erre igen a válasz) vagy hogy csináltatok-e tetoválást. De hogy milyen érzés vagy szenvedély rágja magát a szívem gyökeréig, hogy milyen bűbáj mozgat odabenn, rejtett fogaskerekek halvány rozsdapírja alatt, vagy hogy kiért és miért adom zálogba az életem… ez már régen túlnő a racionalitáson. Ezek mind a szív dolgai, de talán ez nem baj, mert bizonyítja, hogy nekünk legalább van. Hogy van bátorságunk belenyúlni a tűzbe, akkor is, ha már előtte megérezzük a forróságot és a fájdalmat. És ez jó.

Baricco szelíden, minden erőszakosságtól mentesen lökdösi a látószögünkbe a művészlét milyenségét – az igazi, sejtekből fakadó művészét, aki a szívéből, és nem az eszéből vagy a pénztárcájából alkot. Aki azért teszi, mert egyszerűen nincs más választása, és nem is volt soha. Novecento is ilyen, a társadalom által kirekesztett különc a maga egyszerű ártatlanságával, de mégsem tud egészen kiszakadni a körükből, mivel elismerik és érdeklődnek iránta. Ördögi kör.

Ő az a csodálatosan ragyogó csillag az óceán éjjeli fodrainak tükrében.

Mindkét könyvnél az volt az érzésem, mintha Baricco nem akarna ezzel az egésszel semmi különöset. Nincsenek hatalmas élet-igazságok, visszatartott lélegzetvételek. Ő csupán felénk nyújt egy történetet, aztán megvonja a vállát, mi pedig kezdjünk vele, amit akarunk. Zsigerből jövő írói méltóság sugárzik a lapokból.

Tele van zenével és szomorúsággal, valósággal és ártatlansággal, rezgő álmokkal és csodával, csalódással és könnyekkel. És dobbanó szívvel.

Azt hiszem, néha egyszerűen csak nem akarjuk, hogy eltűnjön. Lélegezni sem merünk, talán mozdulni sem, csak a percet őrizzük a tenyerünkben. Minden illanó pillanatot. Minden mosolyt. Csak nem akarjuk, hogy kirántsák alólunk a talajt, nem akarunk elveszíteni valamit, ami a világunk része vagy az alapja. Inkább csak belekapaszkodnánk. Mert odakint minden olyan hatalmas, ijesztő és végtelen.

De valamiben mindig hinni kell.

„…akkor, azon a napon elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.”

5/5

2013. június 13., csütörtök - 22:52 • Kata • 0 komment

"Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy hogy fájok-e neked."

(Albert Tímea)

A szívem legmélye

2013. május 15., szerda - 21:44 • Kata • 0 komment

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

„Nem mindig azok vagyunk, aminek látszunk, és csak ritkán azok, aminek megálmodtuk magunkat. Mégis, én azt olvastam, vagy úgy hallottam egy dalban, hogy az idők kezdetén az egyszarvúak még meg tudták különböztetni a kettőt egymástól – a hamis és a valódi csillogást, a színből és a tiszta szívből jövő mosolyt.”

Régi kedvenc könyvet a kezünkbe venni tulajdonképpen egy ígéret, egy néma, ugyanakkor megnyugtató megállapodás: tudjuk, hogy nem okoz majd csalódást, hogy elbújtat a zajos világ elől, elringat, betakar, amikor egy simítás is annyira fáj. Hogy legalább erre a rövid időre minden olyan lesz majd, mint régen, előcsalja a múlt füstjébe szédült illatokat, a csend halk, bágyadt suttogását, és valami eredendő és sorsszerű szeretet lüktet a lapjaiból, amire minden alkalommal ráismerünk. Egyszerűen csak jó megérinteni.

De mi a helyzet akkor, ha egy régi kedvencet veszel a kezedbe – és mégsem? A Ciceró Könyvstúdió nem rég bocsátotta útjára Az utolsó egyszarvú című klasszikust, új köntösbe bújtatva, immár Kleinheincz Csilla fordításában. Őszintén szólva egy kicsit megrémisztett, hogy ezzel talán kiveszett belőle az a szelíd mágia, amibe annyira beleszerettem régen.

És ilyen könyvről írni? Mintha a legtitkosabb lélegzetvételeim csendjét adnám a kezetekbe.

Mielőtt folytatnád, indítsd el a dalt, mert nélküle nem az igazi.

http://www.youtube.com/watch?v=L2_oyGwdX14

Weheartit.com

Volt egy mese – így kezdődött minden. Egy lélegzetelállító és nagyon furcsa mese egyszarvúakról, Vörös Bikáról és királyokról, elkorhadt álmokról, varázslókról, reményről, veszteségről és szeretetről. Kislányként persze mindezt még nem értettem, vagy nem tudtam megfogalmazni – csak belül rezgett, hogy ez valami különleges, valami gyönyörű, ami olyan dolgokról mesél, amiket eddig nem ismertem – úgy, hogy ki sem mondja őket hangosan. Egyszerűen csak értettük egymást, ahogy gyerekeknél ez lenni szokott. Álomvilágom lidércei és mágiája nagyrészt innen táplálkozott, és ez olyan volt, mintha egyenesen a vérembe olvadtak volna.

A könyvre később nem egyszerűen ráleltem, inkább robbanás- és sorsszerű találkozás volt ez, amit lehetetlen volt kikerülni. Bolygók, vagy talán galaxisok ütköznek össze így. Tulajdonképpen egy mély krátert vájt a gondolataimba és az a megmagyarázhatatlan, rejtőzködő szépség a szívemig rágta magát. Úgy szerettem minden sorát, mint a legdrágább titkos kincseim egyikét.

Így talán érthetőbb, hogy miért is állítottam zsigerből átugorhatatlannak tűnő elvárásokat a kiadás és a fordító elé. És őszintén? Valószínűleg az én szívemről hullott alá a legegetverőbb égzengéssel az a bizonyos kő, amikor a szavak magukkal vontak, megpörgettek, végigcirógattak, letepertek, a földbe döngöltek, és kimostak belőlem mindent. Partra sodródtam, és a tenyeremben szorongatott igazgyöngyöt még sokáig némán szorítottam. Megint kaptam valamit – tán egy ígéretet, egy mosolyt vagy egy kis napfényízű csendet. Ez maradjon az én titkom.

Weheartit.com

Az egyetlen, ami nagyon furcsa, pontosabban szokatlan volt, a nevek magyarítása – mind a rajzfilm, mind a régi kiadás az eredeti, angol verziókkal dolgozott, mint Molly Grue, Schmendrick, Haggard király és Cully kapitány. Velük nőttem fel, de azért Zsémbes Marcsával is megbarátkoztam, szó se róla.

Ezerszer hallottuk, megtanultuk már, hogy nem mind az, aminek látszik – ahogy ez a könyv sem csak egy gyerekmese szép borítóval. Annyira sokat ad magából, minden szava egy csupaszon lüktető szív a tenyerünkben, reszket és mosolyog - de önmagunkból is sokkal többet mutat meg, mint gondolnánk (vagy talán szeretnénk). Kiszaggat a szívedből mindent - még olyan dolgokat is, amiknek a létezésére egyáltalán gondolni sem mertél, még a homályos éjjeli csendben sem - aztán eléd tartja, te pedig képtelen vagy elfordítani a fejed.

„-Akkor mire való a mágia? –kérdezte szenvedélyesen Lír herceg. –Mi haszna a bűbájnak, ha nem tud megmenteni egy egyszarvút?”

Weheartit.com

Keserédes mese, csontba markolóan fájó, tiszta szépséggel. Nem ígéri, hogy minden rendben lesz, hogy nem történhet semmi rossz, és hogy sosem fog fájni, mert az azt jelentené, hogy semminek sem engeded, hogy megérintsen. Meg fog történni, ha eljön az ideje – ez a dolgok rendje. Csupa mélyen lüktető szín, csupa hajnalpír és sápadt álom-fátyol, csupa szomorúság és csupa-csupa halk, ibolyaillatú reményszirom párából szőve. Ilyen lehetne a vágyak illata.

Talán még mindig a legszebb mese az életemben.

„Ami meg téged, a szívedet és kimondott és kimondatlan szavaidat illeti, ő akkor is emlékezni fog majd rájuk, ha az emberek már csak mesealakok lesznek a nyulak könyveiben.”

Az utolsó egyszarvú olyan könyv, amelynek minden polcon ott kellene lapulnia – csendesen, kopottan és elnyűtten, mert a lapok közül mindig kiragyog az a szelíd fény, amit csak az olvasója ismer. Újra és újra megérint majd, mert ilyenkor minden álmunk kinyílik és felragyog, hirtelen közelivé és meseszéppé lényegül – talán még a Holdat is megsimíthatnánk, csak ki kell nyújtanunk a kezünket.

És egy kis érdekesség Lobo blogjáról, akit bővebben is érdekel Kleinheincz Csilla munkássága:

http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2013/02/08/hogyan_lettem_fordito/

A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, akik lehetővé tették, hogy a csoda megint belopja magát a mindennapjaimba.

5/5

Hazatérés

2013. május 7., kedd - 22:39 • Kata • 0 komment

Weheartit.com

A hosszú kényszerszünet után leakasztom a táblát, és benyitok ezen a virtuális, titkoktól, kétségektől és rejtett fénytől néma ajtón. Halkan lélegzem. Visszalépni ide olyan, mint amikor elrejtőzöl a világ elől a kedvenc helyeden, és a porba dobhatsz minden álarcot, minden műmosolyt és legyintést, amit másoknak tartottál fenn.

Mint az eső sóhajoktól terhes, reszkető illata egy késői kedd délutánon. Egy cseppnyi szaggatottan szétfolyó napfénycsillám. A zsenge szél, ami forradásokat sír a háztetőre.

Vagy mint csendben elrejtőzni a könyv lapjai közt, a betűk árnyékában, végigsimítani egy-egy szón, viszonzásképp azért a szépségért, amit önzetlenül hagytak a nyelvemen emlékül. Egy kicsit most feszengek, egy kicsit még mocorgok, újra megismerkedem a szavak határaival, képzeletben zsebre vágott kézzel odébb rugdalok néhány írásjelet. És hagyom, hogy átmosson ez az érzés, ez a meglepett, szeretettől rémlő homály.

Megint itt vagyok, csak a könyvek és én.

Távol telt tőled tavaszom

2013. április 2., kedd - 19:55 • Kata • 0 komment

A helyzet az, hogy bármennyire is szeretnék, (önhibámon kívül) egy ideig most biztosan nem tudok új bejegyzéssel érkezni. Azért ne menjetek nagyon messzire - őszintén remélem, hogy ez hamarosan változik! :)

Flightless bird

2013. március 18., hétfő - 19:12 • Kata • 2 komment

Nem tudom, talán csak az esős, komor idő teszi; a beígért tavasz csiklandozó illatának hiánya, de mintha valami kiszívta volna belőlem a szivárvány minden árnyalatát. Nem találom a helyem, nem találom a szavakat, mintha elakadtak, benn ragadtak volna út közben, valami rejtett, sötét kis zugban a fejem, a szívem és az ujjaim között, egy olyan résben, ahol a félelmeim is laknak. És fogalmam sincs, hogyan csalogassam elő őket. Néha megbénít a tehetetlen rettegés.

Csak reménykedem, hogy elmúlik majd, hogy végre jön valami, ami átszakítja ezt a bosszantó és ijesztő, fölém magasodó gátat, hogy ez a rengeteg kavargó gondolat végre megtalálja az útját, és hajlandóak lesznek kibújni a reszkető, bátortalan kis napsugarak közé.

Mert szárnyalni szeretnék, újra; hagyni, hogy a szavaim ledöntsenek a lábamról, elsodorjanak, átmossanak érzésekkel és azokkal az elképesztő és hihetetlen színekkel, amik néha egészen elborítanak belülről. Amiket előttem még sosem látott senki…

Fel akarok lélegezni, és átengedni magam, teljesen, kinyílni és beengedni a hullócsillagok sanda mosolyát, és mosolyogni végre a sápadt égboltra, mert ez az, amit tényleg szeretek, és e nélkül csak tehetetlen félembernek érzem magam, végtagok nélkül hadonászva.

So… I’ll be right back soon.

I hope so.

VISSZA ELŐRE

categories

kedvenceim

the past

million thanks

hello