2013. október 23., szerda - 22:08 • Kata • 0 komment
Albert Tímea: Gipsz égbolt, Kopott testek meséi
„Előre
meg nem tervezett módon csúsztattam kezedbe kezem. Igazán nem kellett volna
hagynod. Annyi ponton leállhattunk volna. Például mikor még ellentétesen
lélegeztünk.”
Néha
az életünkbe belecseppennek olyan könyvek, amelyek sokkal többet jelentenek
néhány ezerszer ide-oda pörgetett oldalnál. Vagy inkább becsapódnak, akár az
aszteroidák, és krátert hagynak maguk körül. Amelyek helyet túrnak maguknak a
szívedben, és odavackolják magukat a melegéhez. És soha többé nem hagynak neked
nyugtot.
Borzasztóan
vágytam erre a két vékony, papírborítású könyvre, amelyek küllemre olyan
ártatlanok – aztán mire találkoztunk, rettegni kezdtem tőlük. Tudtam, hogy nem
hagynak érintetlenül, és hogy fájni fog, mélyen és hosszan. Aztán arra
gondoltam, hogy nem baj, mert tudom, hogy élek, hogy érzem az ujjaim alatt a
parkettát és az arcomon a szelet, a könnyeket, és szerettem, ami egy pillanatig
sem lehetett hiba vagy felesleges. Volt, hogy lassan haladtam, keserves volt
minden szó, megakadtak a torkomon, megdagadtak, és alig kaptam levegőt, annyira
szorított valami megnevezhetetlen, füstízű félelem, ami aztán megült a
levegőben, és még órák múlva is éreztem a leheletét. Máskor a csontjaimhoz
simultak, bele a sejtjeimbe, és doromboltak. Vagy a szavak csak átrohantak
rajtam. De hiszem, hogy mindegyik a megfelelő időben talál rám – akár most,
akár évek múlva.
„Egész életemben szerettelek.
Készültem rád. És ez így van rendjén. Legyél nagyon boldog, kérlek.”
Nehéz
bármit mondani – olyan helyre ereszti a gyökereit a szívedben, ahová sokszor a
holdvilág is alig mosolyog, ahol már összemosódnak a szavak formái és színei,
ami titkos és veszedelmes, mert itt nincsenek páncélok és vértek, ha valamit
megérintesz, örökre ott marad az ujjlenyomatod sóhaja. Vagy bárki másé.
Amikor
fáj, ezek a betűk még egyet taszítanak rajtad – lehet, hogy elbotlasz a
szakadék szélén, de talán éppen ez segít, hogy megtanuld, meddig vagy képes
kapaszkodni, hogyan és meddig tart, amíg kimászol. Ezért hagytam, hogy
megolvasszon, kikaparjon, feltépje a sebet újra meg újra, hadd fájjon a
szépsége és az igazsága. Csupa lehetetlenül mosolygó, deres napfény, csupa
árnyalat és lángoló szomorúság, csupa repedt, foncsorszélű valóság, ahol a
darabokban még megcsillan egy-egy nevetés. Hamvadó papírfecnik, amelyeket
valaki régen, gondtalanul firkált össze.
„Megfogtam
a kezed. Akkor ez most biztosan valami többet jelent annál, minthogy igazán
kedvellek. Nincs átmenet a lájkolás és a szex között. Nincs olyan, hogy
elmennék veled kávézni, mert kedvellek. Igazán kedvellek, annyira, hogy nem
elégít ki annyi információ rólad, amennyi az adatlapodon szerepel. Te pedig azt
gondolod, hogy ha igent mondasz, ezt a csajt soha nem lehet majd lerázni.”
Csak
fércelt szélű darabokat szakítunk magunknak az örökkévalóból, és találgatjuk,
vajon teljesen átitatja-e majd őket a vérünk.
„És recseg, bennem szakadnak a
húrok. Bennem nem zenél már semmi, csak hibásan. De boldog vagyok, mert már
tudom, hogy nem véletlenül érkeztél. Túl hamar távoztál. Én meg megszokottan
nyújtom feléd a kezem, hogy olyan világban akarok élni, ahol a vacsorához te
gitározol nekem. De inkább szoktatom le magam rólad. És mégis azt hiszem, már
örökre várni foglak. Elárulnak az álmaim. Ma még rád gondolok. Ma még minden
ellenére szeretni foglak. Ma még elhiszem, hogy hullanak értünk csillagok. Hogy
egészen régen volt már, de egy összerezzenés idejére szerettél.”
Ez
a lány sajátos módon látja a világunkat, egy magából kiszakított, kristályos kis
valóságszeletet tart elénk, vállalva a kockázatát, hogy valaki leköpi vagy
egyszerűen rátapos. De én szeretem ezt az apró sarkot, ezeket az otthonos
fényeket és árnyakat, a betűkből áradó, édes-kesernyés illatot – olyan, mint az
őszi avar alól felszálló titok csendje.
Kimondja,
amit mi nem merünk vagy nem akarunk, amit a takaró csücskébe rejtünk a sötétben,
vagy addig kevergetünk a reggeli kávéban, amíg elmerül a cukor alatt, de sosem
oldódik fel maradéktalanul. Mert ezek a legtitkosabb vágyakból, álmokból és
bánatokból szőtt pókhálók, csupa hajnalpír és harmat, amit még a saját
lélegzetünktől is féltünk. Olyan könnyen elszakadhat. És akkor mi lesz?
Így
ismeretlenül is köszönöm, hogy összetörtél. Hogy megmutattad, hogy más
szembogarából is kikopik néha a fény, hogy más üveggyöngyét is megtaposták már,
hogy mind zavarosan szálló szappanbuborékok vagyunk a tarka szélben, tétovák és
bátrak. És mind hasonló dolgokra vágyunk, titokban, a szemétkupacok és foszlott
szélű pokrócok alatt.
Weheartit.com |
"Talán ha írnék. De nem
írok. Mert önző vagy, és belemászol az álmaimba, ahol kiélvezed azt, hogy
szeretettel, kopott antik fóliás szeretettel, eléd teszem szemem bogarának
szomorú mélységét."
…mert
elvetted a szavaimat, és nem maradt semmi a saját varázslatomból, egyszerre
lettem üres és fájó karmolásokkal teli. De majd lassan tényleg elhagysz, lassan
az árnyékod is elengedi az enyém kezét, lassan már csak emlék leszel, aki talán
megtartja azt a darabot abból a régi, mosolygó lányból.
„Valójában
mindenre emlékezni akarok. Ahogyan elszívtad kint az első cigarettád. Majd a
következőt. És reméltem, hogy előkerül abból a dobozból még sok másik, csak
hogy órákon át állhassunk a verandán.”
(És
köszönöm neked, mert semmi sem lett volna ennél jobb szülinapi ajándék.)
5/5
VISSZA ELŐRE