This is the beginning of a beautiful friendship
2014. október 23., csütörtök - 14:21 • Kata • 1 komment


Stephen King: Joyland

Kedves Ártatlan Erre Tévedő!

Üdvözlégy a mű-mosolyok, a hotdogok és a borzongás birodalmában, ahol egy kutyának öltözött fiú lejti babonázó táncát, rövid szoknyás lányok rejtik vakuvillanás mögé csillogó fogsorukat, és ha szerencséd van, a Rémségek házában előbb-utóbb szimpatikusnak találhat egy halott lány nyugtalan kísértete is. Ugye, ez az ár csekélység mindazért az élményért, amit itt kínálunk?
Lépj hát beljebb.

Szögezzük le rögtön az elején, a horror nem az én műfajom. Bármennyire is kínos, én vagyok a lány, aki addig szorította a legjobb barátnője ujját a moziban a rettegéstől, amíg az a jótékony sötétben érzéketlenné zsibbadt. Hogy is mondjam? Rejtett mazochista hajlamaimnak hála szeretem a borzongást, az efféle történetek nagyon is megmozgatják a fantáziám egy furcsa kis szegletét – bár ne képzelném utána, hogy követnek a sötétben, hogy valaki rejtőzik a szekrény árnyékában, vagy egy vérszomjas bohóc vigyorog rám a tükörből.

Mivel ez volt az első Stephen King-könyv, amellyel hajlandó voltam közelebbi ismeretséget kötni (leszámítva Az írásról címűt, de az megint csak más tészta), mondhatni szép reményekkel és egy adag őszinte félelemmel közelítettem hozzá, mintha egy vérengző tigrist szerettem volna tenyérből etetni szaloncukorral.
Mit tagadjam, nagyon szerettem.
Tudom, hogy a többi művéhez viszonyítva ez csupán egy halvány, pasztellszínű ecsetvonás a viharszürke palettán, de esetemben arra tökéletesen alkalmas volt, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson, és még inkább felcsigázza a kíváncsiságom. Ide nekem a többit is!

„Nehéz elengedni a dolgokat. Még akkor is, ha az, amit el kéne engedni, csupa tövis. Talán éppen azt a legnehezebb.”

De ne rohanjunk annyira előre.
Miért is tetszett?
Számomra a regény nagy erőssége nem a cselekmény izgalmában rejlett (azért valamivel több rettegést is képes lettem volna elviselni maradandó lelki károsodás nélkül, komolyan!), hanem a hangulatteremtésben, mert az egyszerűen mesteri. A nosztalgia dohos hullámain utaztam a múltba, száguldva az ifjúkori vágyak hullámvasútján és a cafatokra hasadt szívek nyikorgó, rozsdás óriáskerekén, mesélőnk hangja pedig szelíden simogatott, szinte elaltatva állandó gyanakvásomat… Az egész csupa por és hamvas vattacukor, csupa hamis kisvárosi idill és törött álmok szilánkjain trónoló árnyalak.

Az írásmódnak hála minden szava a közvetlenség könnyed, fűszeres illatát árasztja magából. Végig olyan érzésem volt, mintha valójában Dev mellett ülnék egy téli estén pokrócba burkolózva, amikor az üvegen túl olyan izgatott buzgósággal szakad a hó, hogy vétek lenne az utcára lépni, nehogy megzavarjam. Mintha régi, meghitt barátság lenne a miénk, közös gyermekkori hintázásokkal és fogszabályzós elmosódott emlékdarabkákkal, amiket már régen zsebre vágtunk – most pedig megértünk arra, hogy életének elásott fejezetét is feltárja előttem. Hiszen mindenkinek vannak titkai. Főképp az álmos, ártalmatlan kisvárosoknak a maguk fülledt, szőnyeg alatt rothadó hamis bájával, ahol a levegőben egy csipetnyi pikáns misztikumtól vibrálnak a porszemek. Olvasóként is hamar tagjává fogadott ez a zárt közösség – éppen ettől vált hátborzongatóvá, hogy magunk között keressük azt a régi, elfeledett gyilkost. Ezek a figurák tapintható, lélegző alakok –  felkelve a lapokról utat nyitottak az életükbe, intettek, meséltek, ha akartam, belemarkolhattam volna a kabátjuk ujjába is. Vagy néha csak hallgattak, de azt nagyon jelentőségteljesen.
Amit nagyon sajnáltam, hogy a „titokzatos” krimi-szál végkifejlete nem okozott különösebb döbbenetet, már egy ideje sejtettem, merre haladunk, és kár, de jól kombináltam össze a kanyargós úton összeszedett cukorka-nyomokat. Vártam, hogy kirántják alólam a talajt, de a végére értem, és még mindig szilárdan álltam a lábamon.


„Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefele tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt.”



Ez a történet egy srác férfivá érésének története. És egy mindennapi, mégis rejtélyes helyé. Na meg egy vidámparké.
Tulajdonképpen… mindig is úgy gondoltam, a vidámparkokban van valami szörnyen hátborzongató.

Mivel folytassam?

4/5





Mert a te véleményed is számít!
2014. október 3., péntek - 21:35 • Kata • 0 komment
Kedves erre tévedő, betűfetisiszta barátaim!

Amennyiben akad egy szabad percetek, kérlek töltsétek ki gyorsan ezt a kis kérdőívet:

A téma a női irodalom, ami mostanában egyre inkább foglalkoztat, és nagyon számítok a válaszaitokra, minden szó segítség! Köszönöm






Szerelem jelen időben
2014. szeptember 8., hétfő - 23:11 • Kata • 2 komment


John Green: Csillagainkban a hiba

Spoilergyanús bejegyzés!


„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.” 


Számomra ez nem AZ a könyv. Mégsem szorítja össze a mellkasom az a bátortalan lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy sokan vagytok – dédelgetitek, elrejtitek a világ elől, vagy éppen a sziporkázó napfénybe taszítjátok, így ez a könyv sosem magányos.
Tulajdonképpen ha egyetlen indokot kellene felhoznom, amiért egyre zaklatottabb ragaszkodással szerettem volna elolvasni a Csillagainkban a hibát:


Mindenütt szembe jött velem, végtelen cinkos titokzatosság két szócskába zsúfolva, ami akármit jelenthet, mégis az egész világ azonnal ugyanarra asszociál. Persze, hogy én is szerettem volna kiszakítani a saját apró felhőpamacsomat belőle.
Pedig John Green nem nekem ír - tudom ezt már az Alaszka nyomában és a Katherine a köbön óta (pedig kitartóan próbálkoztam), így nem vagyok különösebben meglepett, mégis szúr némi halk csalódottság. Mert azt mondták, szeretni fogom. Mert a csillagok tényleg megbicsaklanak néha, de talán éppen ezek azok a pillanatok, amikor tarkón találja őket egy gyarló földi kívánság.

A halálra váró fiatalokról szóló könyvek sajátja egy titokzatos atmoszféra, ami úgy látszik, gyökeresen a betűkhöz tapadt. Mindig úgy érzem, ingoványos, bizonytalan talajon egyensúlyozok, csalóka lidércfények kihunyó emlékei vezetnek, de minek? Úgysincs menekvés, nincs boldog vég és csillámporos szivárványfelhők. Csak fáradt Shakespeare-szonettek és magunk előtt tolt, feltorlódó percek. Végig úgy éreztem, mintha az út peremén állva végignéznék egy balesetet, földbe gyökerezett lábakkal, hiába üvöltenek az ösztöneim és a szívem a karcolt félhomályban, mozdulatlan maradok.

„Boldogtalanul felnyögött. - Szűzen fogok meghalni - mondta.
- Te szűz vagy? - kérdeztem meglepetten.
- Hazel Grace - mondta -, van nálad egy toll és egy darab papír? - Azt feleltem, hogy van. - Jó, akkor rajzolj, kérlek, egy kört. - Megtettem. - Most rajzolj egy kisebb kört a nagyobba. - Engedelmeskedtem. - A nagyobb kör a szűzeké. A kisebb a tizenhét éves, féllábú fiúké.” 

Végigolvastam. Aztán arra gondoltam: tulajdonképpen miről szól ez a történet?
Maga a cselekmény nem különösebben bonyolult vagy szerteágazó – adott egy beteg lány, aki találkozik egy beteg fiúval. Várnak, de nem a csodára. A maga nyakatekert, morbid módján inkább az elmúlásra, de egymás hamvadó csontjaiba mégis kimondatlan szavakat gravíroz a mélyről lüktető összetartozás. Szépsége a cafatokban lógó álomfoszlányokról visszaragyogó kacsintásokban bújik meg.


„A keze azonban még mindig az ő keze volt, még mindig meleg a körmén olyan sötétkék a lakk, hogy az már majdnem fekete, én pedig csak fogtam a kezét, és igyekeztem elképzelni a világot nélkülünk, és körülbelül egy másodpercre olyan jó ember voltam, hogy azt reméltem, meghal, így sose tudja meg hogy én is elindulóban vagyok. De azután több időt akartam, hogy egymásba szerethessünk. Úgy látom, teljesült a kívánságom. Én is hagytam magam után egy forradást.”



Mégsem azt kaptam, amit vártam – Hazel haldoklását, heroikus küzdelmét tervezzük végigkísérni, önként szegődünk mellé ezen a nyomorúságos úton, tekintetünkkel a földet pásztázva, a zavar és a hála bűntudattól súlyos koktéljával ereinkben. Ám a Csillagainkban a hiba nem csupán Hazelről, vagy Augustus-szal való ritka kapcsolatáról szól, hanem a szüleikről, a sorstársaikról, az egészségesekről, a veszélyeztetettekről, a megcsömörlöttekről, a segíteni vágyókról, a szívtelenekről, a reményvesztettekről, az örök optimistákról és a csendes megfigyelőkről. Megannyi kis zakatoló időzített bombáról, akik már életükben szembesülnek a kráter mélységével, amelyet robbanásukkal hagynak majd maguk után a világban. Udvarban maradt, árva hintákról, amelyek talán örökké a fájdalom emlékművei maradnának egy boldog korból.
És hogy miről nem szól? A miértekről. Senki sem pazarol felesleges szavakat, elröppenő másodperceket rá, nem keresik a megoldást vagy a megváltást – már régóta az elfogadás ül a párnájukon ébredéskor, hogy arcon csókolja őket. Végtelenül szomorú, hogy van, ami ellen lehetetlen harcolni.  



Szereplői nagyon különleges, egyedi karakterek, akik szarkasztikus humora, intelligenciája, döbbenetes józansága fantasztikusan magával ragadó – ezt még én sem tagadom. A belső űr teremti őket létezővé, hiányosságaik taszítják őket egy másik dimenzióba, mintha itt játszódna a történet: egy lassú, párától kókadt világban, ahol a pezsgőfénnyel redőzött ég egyre inkább köréd zárul és lassan elszívja a levegőt. Ezek az emberek mernek gyengék és esendők lenni, mernek rettegni és hinni a jövőben. Apró, zavart kis üvegszilánkok, akiken átsüt a nap – át a szilánkos, opálos fényű csontok között, akár a röntgensugár.
Muszáj kihangsúlyoznom, hogy borzasztóan tetszett Hazel és a szülei kapcsolata: mindvégig valami torokszorítóan bensőséges vonalon egyensúlyoznak, egyszerre ragaszkodóak és mégis próbálják óvatosan nyújtani a köztük feszülő fonalat, felkészülve a pillanatra, amikor majd elpattan. Mert előbb-utóbb elpattan.



„Ilyen vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban, és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesülések számát, érted?
A papa kissé félrehajtotta a fejét, mint egy megszidott kutyakölyök.
- Gránát vagyok - ismételtem meg. - Távol akarok maradni az emberektől, hogy könyveket olvashassak, gondolkodhassak és veletek lehessek, mert nem tehetek róla, hogy bántalak benneteket; ti is érdekelve vagytok, így hát hagyjátok, hogy tegyem, amit akarok, oké? Nem vagyok depressziós. Nem igénylem, hogy többet járjak el hazulról. És nem lehetek átlagos tizenéves, mert én egy gránát vagyok.” 


Pozitívum még, hogy mennyire más, mint az Amíg élek: Hazel és az önpusztító, minden mindegy-Tessa épp egymás szöges ellentétei. Míg Tessa elmúlása a körülötte élők terét is fojtogatóan megtöltötte, Hazel elevenségében is igyekszik lábujjhegyen járni, és reméli, hogy a szeretet emléke, amelyet maga után hagy, segít majd elsimítani azokat a kókadt fűszálakat.


„A feledéstől való félelem más dolog: attól félek, hogy semmit sem adhatok cserébe az életemért. Ha az életedet nem valami nagyobb jó szolgálatának szenteled, akkor legalább a halálod szolgálja a jót. Attól félek, hogy sem az életem, sem a halálom nem jelent majd semmit.”

Ez a könyv tele van erővel, hétköznapi csodával és varázslattal, emberfeletti kitartással, bátorsággal és hittel – emberi szögből szemléljük a betegséget, ízlelgetve, hogy egyik élet sem értékesebb vagy jobb egy másiknál, hogy mindannyian cukormázzal vagyunk ragasztva, hogy kézszorításokban és szótlan pillanatokban létezünk.

Egyszerűen nem tudom szeretni, ahogy képtelen vagyok nem szeretni is.
Csupán befejezetlen mondatok szimfóniája.  

4/5




"Is this what they call freedom? Is this what you call pain?"
2014. június 20., péntek - 15:30 • Kata • 0 komment
Gayle Forman: Csak egy nap

Léteznek ezek a szantálfényű napok, amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és mindent szétrombolnak maguk körül.


„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” 
(Márai Sándor)


Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék és a Hová tűntél? olyan mélyen gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó, gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal meghintve, de hamar kisiklottam…

Ugyanis ez nem egy szerelmi történet - sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid. Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság igazi ízével.

Átlagos, bátortalan Allysonként én is sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott, ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre, nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó. Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom szélesre őket. Bár tudnám, miért.

„Milyen egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is, több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást nekik.”

Valamiért, valahol, a csillagok rejtett sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné, hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.

Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant, türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.

„Ha megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c! -mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve! – egészíti ki Melanie.
-Oké, talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”


Vannak napok, amelyek mindenhová elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni, elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból, gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt, vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.

„Vicces, hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is félünk tőle.”


A történet vége olyan, amilyenné Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.

A borítót sem hagyhatom szó nélkül: akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.

Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna. Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.

 „Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki. Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”

Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak fel.

5/4,5

A könyvért köszönettel tartozom a Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com





Pagfordból szeretettel
2014. június 7., szombat - 21:38 • Kata • 2 komment
J.K.Rowling: Átmeneti üresedés

"Szerettem nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló sörétnyomokat ütve rajta."

Azt vallom, hogy minden emberi lény életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.  Szívének legbelsőbb burkához, és fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni az efféle kabátkönyveket (by Amadea).

…és akkor ez az író fogja magát, és elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy esélyt.

Nem én vagyok az első, és nem is leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel – mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól, hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.

Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon, fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt, fonnyadó, rothadó szagát.

A szereplők bármelyike lehetne a sunyi pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat, szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk, feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges, lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos játszma, hogy kivívja a figyelmünket.

A történet nem különösebben bonyolult: a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után.  Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat rejtegetve.  A kiinduló helyzet egyszerű zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi nem képes megtölteni.

"Veszélyes dolog a választás, mert ha választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."

Szeretem és becsülöm Rowlingban, mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette mindennapjaink részévé.  Most ismét felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették – most sosem tudom, mit hoz


majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.

Bevallom, igen sokat köszönhetek egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.

És a végére talán megkönnyebbülünk, hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén remélem, hogy nem.

5/5



Elég nagy a szív, hogy oda sok mindent temess*
2014. március 26., szerda - 22:52 • Kata • 0 komment



„311
Elmesélhetném csak idézetekkel.
Megúszhatnám, hogy beszélni kelljen róla.”



Simon Márton: Polaroidok


Megrögzött mozdulat.
Kaparászom a sebet, észrevétlen, mire felszakadt. Újra vérezni kezdett, én pedig csak ülök a földön, és markolom a semmit. Kapaszkodom belé. Eddig azt gondoltam, szavak, de nincs illatuk vagy ízük.
Hihetetlen, hogy ezek a kis furcsa villanások feltéptek bennem valamit ilyan mélyen. Én meg hagytam. Olyan rég volt már, tudod, azt hittem, elapadt a vérzés, pedig csak rászáradt a sebre, és eltömített mindent. Nem volt fény sem, csak ez a fullasztóan lüktető némaság. Benn ragadt minden metafora és allegória is, az alvadt vér alatt.
Már régóta ki akartam tépni onnan. Beleakasztani a körmömet, és megrántani.

Nem akarok többé félni, nem akarok menekülni a fájdalom elől. Inkább magamhoz ölelném, hogy érezzem a legapróbb szilánkokat, mert már csak azok maradtak. Ezek még mindig szivárványillatú ígéretekként csillognak a napfényben, tudtad ezt?
Már nem akarok menekülni előled.

„172
Látod, ez lett belőled is,
szavak,
pedig tényleg hiányzol.”


Szóval Simon Márton, csak szeretném megköszönni. Elém szórtál egy egész kupac törmeléket, egy élet darabkáit, vagy egy dühből falhoz vágott monológot, vagy egy párbeszédet, ami már soha nem olvadhat egésszé. Talán nélkülem, nélkülünk, ezek csak halott betűk.

„448
Ha már úgyse lehet több két ember
között, mint időről időre egy soha,
különböző hangsúlyokkal.”


Ülök a padlón, és hallgatom a napfényben fürdőző porszemek sóhaját.
Itt vannak előttem ezek a polaroidok, ezernyi emlék és tett, bennrekedt gondolat és pusztulásra ítélt érzelem, visszakívánkozó sóhaj és kiáltás
már örökre a fényben reszkető vád
üres kézszorítás
ujjdobolás
egy kacsintás visszhangja
árnyjátékok a falon
(soha) vissza(nem)kívánt csók és simogatás
keserédes szabadság

Az összeset bedobozolom, aztán nem mozdulok, mert nem tudom, egyszerűen csak felgyújtsam-e, vagy a padlóra borítsam, és újra kezdjem az egészet…
Valahogy így vagyok veled is.
Elkoptak a szavaim, üres és kopár maradtam, a zsibbadtsággal együtt. Mint egy szeles vasárnap délután. Törött betűket kapartam innen-onnan, de hiába ragasztgattam kétségbeesetten, ettől még nem lett jelentésük. Nekem sem volt.

„361
Öltözz valami sötétbe, elegánsba
és feszesbe. Mondjuk egy
Bodor Ádám-mondatba.”

Tetszik, hogy ez a szöveg teljesen szabad. Nem is tudom, helytálló-e egyáltalán a szöveg megnevezés… Soha nem fogom megtudni, hogyan születtek, ahogy senki sem fogja tudni, mire gondolok, ha azt látom 034 vagy 159.
Mint ahogy neked is valami egészen más, valami rendkívüli, a maga hétköznap délutáni valójában. Talán egy fél családregény vagy egy rég elveszett rokon krónikája. És neki a testvér, aki mindig a pulton hagyta a tejes dobozt, és hajnali kettőkor szellőztetett, mert imádta a város incselkedően kusza fényeit. Hirtelen a mi emlékeinkké váltak, az én saját fotóimmá - az emlékek a dobozból, amire képtelen vagy ránézni – és mégsem tudod elfordítani a fejed.

Mert valahol, valami furcsa vicc utolsó előtti csattanójaként

én is épp ezt akartam mondani.




5/5

 *Grandpa's Wine: Kettőfél





VISSZA ELŐRE