Szerelem jelen időben
2014. szeptember 8., hétfő - 23:11 • Kata • 2 komment


John Green: Csillagainkban a hiba

Spoilergyanús bejegyzés!


„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.” 


Számomra ez nem AZ a könyv. Mégsem szorítja össze a mellkasom az a bátortalan lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy sokan vagytok – dédelgetitek, elrejtitek a világ elől, vagy éppen a sziporkázó napfénybe taszítjátok, így ez a könyv sosem magányos.
Tulajdonképpen ha egyetlen indokot kellene felhoznom, amiért egyre zaklatottabb ragaszkodással szerettem volna elolvasni a Csillagainkban a hibát:


Mindenütt szembe jött velem, végtelen cinkos titokzatosság két szócskába zsúfolva, ami akármit jelenthet, mégis az egész világ azonnal ugyanarra asszociál. Persze, hogy én is szerettem volna kiszakítani a saját apró felhőpamacsomat belőle.
Pedig John Green nem nekem ír - tudom ezt már az Alaszka nyomában és a Katherine a köbön óta (pedig kitartóan próbálkoztam), így nem vagyok különösebben meglepett, mégis szúr némi halk csalódottság. Mert azt mondták, szeretni fogom. Mert a csillagok tényleg megbicsaklanak néha, de talán éppen ezek azok a pillanatok, amikor tarkón találja őket egy gyarló földi kívánság.

A halálra váró fiatalokról szóló könyvek sajátja egy titokzatos atmoszféra, ami úgy látszik, gyökeresen a betűkhöz tapadt. Mindig úgy érzem, ingoványos, bizonytalan talajon egyensúlyozok, csalóka lidércfények kihunyó emlékei vezetnek, de minek? Úgysincs menekvés, nincs boldog vég és csillámporos szivárványfelhők. Csak fáradt Shakespeare-szonettek és magunk előtt tolt, feltorlódó percek. Végig úgy éreztem, mintha az út peremén állva végignéznék egy balesetet, földbe gyökerezett lábakkal, hiába üvöltenek az ösztöneim és a szívem a karcolt félhomályban, mozdulatlan maradok.

„Boldogtalanul felnyögött. - Szűzen fogok meghalni - mondta.
- Te szűz vagy? - kérdeztem meglepetten.
- Hazel Grace - mondta -, van nálad egy toll és egy darab papír? - Azt feleltem, hogy van. - Jó, akkor rajzolj, kérlek, egy kört. - Megtettem. - Most rajzolj egy kisebb kört a nagyobba. - Engedelmeskedtem. - A nagyobb kör a szűzeké. A kisebb a tizenhét éves, féllábú fiúké.” 

Végigolvastam. Aztán arra gondoltam: tulajdonképpen miről szól ez a történet?
Maga a cselekmény nem különösebben bonyolult vagy szerteágazó – adott egy beteg lány, aki találkozik egy beteg fiúval. Várnak, de nem a csodára. A maga nyakatekert, morbid módján inkább az elmúlásra, de egymás hamvadó csontjaiba mégis kimondatlan szavakat gravíroz a mélyről lüktető összetartozás. Szépsége a cafatokban lógó álomfoszlányokról visszaragyogó kacsintásokban bújik meg.


„A keze azonban még mindig az ő keze volt, még mindig meleg a körmén olyan sötétkék a lakk, hogy az már majdnem fekete, én pedig csak fogtam a kezét, és igyekeztem elképzelni a világot nélkülünk, és körülbelül egy másodpercre olyan jó ember voltam, hogy azt reméltem, meghal, így sose tudja meg hogy én is elindulóban vagyok. De azután több időt akartam, hogy egymásba szerethessünk. Úgy látom, teljesült a kívánságom. Én is hagytam magam után egy forradást.”



Mégsem azt kaptam, amit vártam – Hazel haldoklását, heroikus küzdelmét tervezzük végigkísérni, önként szegődünk mellé ezen a nyomorúságos úton, tekintetünkkel a földet pásztázva, a zavar és a hála bűntudattól súlyos koktéljával ereinkben. Ám a Csillagainkban a hiba nem csupán Hazelről, vagy Augustus-szal való ritka kapcsolatáról szól, hanem a szüleikről, a sorstársaikról, az egészségesekről, a veszélyeztetettekről, a megcsömörlöttekről, a segíteni vágyókról, a szívtelenekről, a reményvesztettekről, az örök optimistákról és a csendes megfigyelőkről. Megannyi kis zakatoló időzített bombáról, akik már életükben szembesülnek a kráter mélységével, amelyet robbanásukkal hagynak majd maguk után a világban. Udvarban maradt, árva hintákról, amelyek talán örökké a fájdalom emlékművei maradnának egy boldog korból.
És hogy miről nem szól? A miértekről. Senki sem pazarol felesleges szavakat, elröppenő másodperceket rá, nem keresik a megoldást vagy a megváltást – már régóta az elfogadás ül a párnájukon ébredéskor, hogy arcon csókolja őket. Végtelenül szomorú, hogy van, ami ellen lehetetlen harcolni.  



Szereplői nagyon különleges, egyedi karakterek, akik szarkasztikus humora, intelligenciája, döbbenetes józansága fantasztikusan magával ragadó – ezt még én sem tagadom. A belső űr teremti őket létezővé, hiányosságaik taszítják őket egy másik dimenzióba, mintha itt játszódna a történet: egy lassú, párától kókadt világban, ahol a pezsgőfénnyel redőzött ég egyre inkább köréd zárul és lassan elszívja a levegőt. Ezek az emberek mernek gyengék és esendők lenni, mernek rettegni és hinni a jövőben. Apró, zavart kis üvegszilánkok, akiken átsüt a nap – át a szilánkos, opálos fényű csontok között, akár a röntgensugár.
Muszáj kihangsúlyoznom, hogy borzasztóan tetszett Hazel és a szülei kapcsolata: mindvégig valami torokszorítóan bensőséges vonalon egyensúlyoznak, egyszerre ragaszkodóak és mégis próbálják óvatosan nyújtani a köztük feszülő fonalat, felkészülve a pillanatra, amikor majd elpattan. Mert előbb-utóbb elpattan.



„Ilyen vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban, és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesülések számát, érted?
A papa kissé félrehajtotta a fejét, mint egy megszidott kutyakölyök.
- Gránát vagyok - ismételtem meg. - Távol akarok maradni az emberektől, hogy könyveket olvashassak, gondolkodhassak és veletek lehessek, mert nem tehetek róla, hogy bántalak benneteket; ti is érdekelve vagytok, így hát hagyjátok, hogy tegyem, amit akarok, oké? Nem vagyok depressziós. Nem igénylem, hogy többet járjak el hazulról. És nem lehetek átlagos tizenéves, mert én egy gránát vagyok.” 


Pozitívum még, hogy mennyire más, mint az Amíg élek: Hazel és az önpusztító, minden mindegy-Tessa épp egymás szöges ellentétei. Míg Tessa elmúlása a körülötte élők terét is fojtogatóan megtöltötte, Hazel elevenségében is igyekszik lábujjhegyen járni, és reméli, hogy a szeretet emléke, amelyet maga után hagy, segít majd elsimítani azokat a kókadt fűszálakat.


„A feledéstől való félelem más dolog: attól félek, hogy semmit sem adhatok cserébe az életemért. Ha az életedet nem valami nagyobb jó szolgálatának szenteled, akkor legalább a halálod szolgálja a jót. Attól félek, hogy sem az életem, sem a halálom nem jelent majd semmit.”

Ez a könyv tele van erővel, hétköznapi csodával és varázslattal, emberfeletti kitartással, bátorsággal és hittel – emberi szögből szemléljük a betegséget, ízlelgetve, hogy egyik élet sem értékesebb vagy jobb egy másiknál, hogy mindannyian cukormázzal vagyunk ragasztva, hogy kézszorításokban és szótlan pillanatokban létezünk.

Egyszerűen nem tudom szeretni, ahogy képtelen vagyok nem szeretni is.
Csupán befejezetlen mondatok szimfóniája.  

4/5




VISSZA ELŐRE