2014. szeptember 8., hétfő - 23:11 • Kata • 2 komment
John Green: Csillagainkban a hiba
Spoilergyanús
bejegyzés!
„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel
a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az
összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem
olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás,
amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid,
hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.”
Számomra
ez nem AZ a könyv. Mégsem szorítja össze a mellkasom az a bátortalan
lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy sokan vagytok – dédelgetitek,
elrejtitek a világ elől, vagy éppen a sziporkázó napfénybe taszítjátok, így ez
a könyv sosem magányos.
Tulajdonképpen
ha egyetlen indokot kellene felhoznom, amiért egyre zaklatottabb ragaszkodással
szerettem volna elolvasni a Csillagainkban a hibát:
Mindenütt
szembe jött velem, végtelen cinkos titokzatosság két szócskába zsúfolva, ami akármit
jelenthet, mégis az egész világ azonnal ugyanarra asszociál. Persze, hogy én is
szerettem volna kiszakítani a saját apró felhőpamacsomat belőle.
Pedig
John Green nem nekem ír - tudom ezt már az Alaszka
nyomában és a Katherine a köbön
óta (pedig kitartóan próbálkoztam), így nem vagyok különösebben meglepett,
mégis szúr némi halk csalódottság. Mert azt mondták, szeretni fogom. Mert a csillagok
tényleg megbicsaklanak néha, de talán éppen ezek azok a pillanatok, amikor
tarkón találja őket egy gyarló földi kívánság.
A halálra
váró fiatalokról szóló könyvek sajátja egy titokzatos atmoszféra, ami úgy
látszik, gyökeresen a betűkhöz tapadt. Mindig úgy érzem, ingoványos,
bizonytalan talajon egyensúlyozok, csalóka lidércfények kihunyó emlékei vezetnek,
de minek? Úgysincs menekvés, nincs boldog vég és csillámporos szivárványfelhők.
Csak fáradt Shakespeare-szonettek és magunk előtt tolt, feltorlódó percek. Végig
úgy éreztem, mintha az út peremén állva végignéznék egy balesetet, földbe
gyökerezett lábakkal, hiába üvöltenek az ösztöneim és a szívem a karcolt
félhomályban, mozdulatlan maradok.
„Boldogtalanul felnyögött. - Szűzen fogok
meghalni - mondta.
- Te szűz vagy? - kérdeztem meglepetten.
- Hazel Grace - mondta -, van nálad egy toll és
egy darab papír? - Azt feleltem, hogy van. - Jó, akkor rajzolj, kérlek, egy
kört. - Megtettem. - Most rajzolj egy kisebb kört a nagyobba. -
Engedelmeskedtem. - A nagyobb kör a szűzeké. A kisebb a tizenhét éves, féllábú
fiúké.”
Végigolvastam.
Aztán arra gondoltam: tulajdonképpen miről szól ez a történet?
Maga a
cselekmény nem különösebben bonyolult vagy szerteágazó – adott egy beteg lány,
aki találkozik egy beteg fiúval. Várnak, de nem a csodára. A maga nyakatekert,
morbid módján inkább az elmúlásra, de egymás hamvadó csontjaiba mégis
kimondatlan szavakat gravíroz a mélyről lüktető összetartozás. Szépsége a
cafatokban lógó álomfoszlányokról visszaragyogó kacsintásokban bújik meg.
Mégsem
azt kaptam, amit vártam – Hazel haldoklását, heroikus küzdelmét tervezzük
végigkísérni, önként szegődünk mellé ezen a nyomorúságos úton, tekintetünkkel a
földet pásztázva, a zavar és a hála bűntudattól súlyos koktéljával ereinkben. Ám
a Csillagainkban a hiba nem csupán
Hazelről, vagy Augustus-szal való ritka kapcsolatáról szól, hanem a szüleikről,
a sorstársaikról, az egészségesekről, a veszélyeztetettekről, a
megcsömörlöttekről, a segíteni vágyókról, a szívtelenekről, a
reményvesztettekről, az örök optimistákról és a csendes megfigyelőkről. Megannyi
kis zakatoló időzített bombáról, akik már életükben szembesülnek a kráter
mélységével, amelyet robbanásukkal hagynak majd maguk után a világban. Udvarban
maradt, árva hintákról, amelyek talán örökké a fájdalom emlékművei maradnának
egy boldog korból.
És hogy
miről nem szól? A miértekről. Senki
sem pazarol felesleges szavakat, elröppenő másodperceket rá, nem keresik a
megoldást vagy a megváltást – már régóta az elfogadás ül a párnájukon
ébredéskor, hogy arcon csókolja őket. Végtelenül szomorú, hogy van, ami ellen
lehetetlen harcolni.
Szereplői
nagyon különleges, egyedi karakterek, akik szarkasztikus humora,
intelligenciája, döbbenetes józansága fantasztikusan magával ragadó – ezt még
én sem tagadom. A belső űr teremti őket létezővé, hiányosságaik taszítják őket
egy másik dimenzióba, mintha itt játszódna a történet: egy lassú, párától
kókadt világban, ahol a pezsgőfénnyel redőzött ég egyre inkább köréd zárul és lassan
elszívja a levegőt. Ezek az emberek mernek gyengék és esendők lenni, mernek
rettegni és hinni a jövőben. Apró, zavart kis üvegszilánkok, akiken átsüt a nap
– át a szilánkos, opálos fényű csontok között, akár a röntgensugár.
Muszáj
kihangsúlyoznom, hogy borzasztóan tetszett Hazel és a szülei kapcsolata:
mindvégig valami torokszorítóan bensőséges vonalon egyensúlyoznak, egyszerre
ragaszkodóak és mégis próbálják óvatosan nyújtani a köztük feszülő fonalat,
felkészülve a pillanatra, amikor majd elpattan. Mert előbb-utóbb elpattan.
A papa kissé félrehajtotta a fejét, mint egy
megszidott kutyakölyök.
- Gránát vagyok - ismételtem meg. - Távol akarok
maradni az emberektől, hogy könyveket olvashassak, gondolkodhassak és veletek
lehessek, mert nem tehetek róla, hogy bántalak benneteket; ti is érdekelve
vagytok, így hát hagyjátok, hogy tegyem, amit akarok, oké? Nem vagyok
depressziós. Nem igénylem, hogy többet járjak el hazulról. És nem lehetek
átlagos tizenéves, mert én egy gránát vagyok.”
Pozitívum
még, hogy mennyire más, mint az Amíg élek:
Hazel és az önpusztító, minden mindegy-Tessa épp egymás szöges ellentétei. Míg
Tessa elmúlása a körülötte élők terét is fojtogatóan megtöltötte, Hazel elevenségében
is igyekszik lábujjhegyen járni, és reméli, hogy a szeretet emléke, amelyet
maga után hagy, segít majd elsimítani azokat a kókadt fűszálakat.
„A feledéstől való félelem más dolog: attól
félek, hogy semmit sem adhatok cserébe az életemért. Ha az életedet nem valami
nagyobb jó szolgálatának szenteled, akkor legalább a halálod szolgálja a jót.
Attól félek, hogy sem az életem, sem a halálom nem jelent majd semmit.”
Ez a
könyv tele van erővel, hétköznapi csodával és varázslattal, emberfeletti
kitartással, bátorsággal és hittel – emberi szögből szemléljük a betegséget,
ízlelgetve, hogy egyik élet sem értékesebb vagy jobb egy másiknál, hogy
mindannyian cukormázzal vagyunk ragasztva, hogy kézszorításokban és szótlan
pillanatokban létezünk.
Egyszerűen
nem tudom szeretni, ahogy képtelen vagyok nem szeretni is.
Csupán befejezetlen
mondatok szimfóniája.
4/5
VISSZA ELŐRE