Az élet nélkülem
2013. január 7., hétfő - 15:49 • Kata • 0 komment

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink


„Nevetséges, hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon, majd elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy egy napon elhagy bennünket.”




Adott egy viszonylag egyszerű forgatókönyv: egy apa és egy lány, akiknek kevés volt egy élet, hogy közös nevezőre jussanak, vagy egyáltalán megpróbálkozzanak elmaszatolni az évtizedek éles határvonalait, amelyek elválasztják őket egymástól. Aztán mint olyan sokszor a valóság grafitszürke porában, közbe szól az elmúlás.
Lehet, hogy a test mozdulatlanná simul, hogy a szív felhagy a dobogással, mégis ott marad az a rengeteg megválaszolatlan vagy fel sem tett kérdés, azok a szavak, amelyek megbújnak a gomolygó felhők mögött, de valamiért sosem tűnnek el teljesen. Sokáig álmodunk róluk éjjelente.
Néha pedig az embernek komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy ha lehunyja a szemét, valóban arra az emberre mosolyog-e, aki előtte áll, amikor felnéz.

De mi kellene ahhoz, hogy egy történet túllépjen a már ezerszer túlírt kliséken, és valami újat adjon? Az a gond, hogy én sem tudom. És ez a könyv sem igazán.

Bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy Marc Levy próbálkozik ugyan, mégsem tud igazán jó karaktereket teremteni – nem emelik fel a fejüket a papírról, nem mosolyognak vagy vicsorognak rám - ott maradnak, belesimulva a fekete betűk garmadájába, és ez nekem kevés.
Végül is úgy érzem, minden hála Anthony-t illeti – főszereplőnk, Julia az apjával kialakuló vagy átalakuló kapcsolatán keresztül ébredt hús-vér lénnyé, ezektől a beszélgetésektől és tettektől kapott árnyalatokat, ettől mozdult meg. Igazából eleinte borzasztóan idegesített: egy infantilis nőszemély volt, aki berohan egy játékboltba, és idióta párbeszéd kíséretében kardoskodik egy plüss vidra mellett (mellesleg ez egy nagyon vicces jelenetté is sikeredhetett volna, mégsem tudtam nevetni). Aki a harmincas évei végén is képes reprodukálni egy tizenhat éves kamasz hisztijét, és aki igazából mindent elutasít, de sértett önérzete máris dühösen pukkadozik, ha valaki azon fáradozik, hogy a kedvében járjon. Van benne valami bántó árnyalat, valami műanyagszerű. Egy furcsa kis utóíz a szám sarkában.

Ám ahogy a múlt árnyai lassan kiterjesztették sötét szárnyaikat, és egyre beljebb burkoltak minket, megismertem egy egész más Julia-t. Azon felül, hogy az egész berlini részt borzasztóan szerettem olvasni, minden sorát élveztem, belevesztem 1989 forgatagába, és kicsit sem akasztott meg az a motoszkáló gondolatfoszlány, hogy igazából csak abban az évben születtem meg. Mert Julia egy bátor, lélegző, izgalmas, egyedi lány volt akkoriban, akiből a humor sem száradt ki egészen. Azóta sem tudom, írói részről mennyire volt tudatos ez a váltás, vagy hogy a későbbiekben Julia mennyire nyerte vissza régi csillogását, mert már nem tudtam olyan haraggal szemlélni őt, mint addig.

SPOILER
Ami még zavart, hogy számomra már az elején is túlságosan egyértelmű volt, hogy Adam szerepe nem „véges” ebben a történetben – mintha beleerőltette, passzírozta volna, de mégis mélység nélkül hagyta, mert később úgyis elbúcsúzunk tőle. Ezért nem tudtam igazán kedvelni és közel engedni magamhoz. Inkább csak sajnáltam (Julia pedig még erre sem igazán méltatta)… tipikusan olyan szereplő, akit aztán egyszerűen átsatíroznak a palettán egy erősebb színnel, és ezért megszántam. Mert valaki másnak a pótlékaként élni az egyik legszomorúbb, legkegyetlenebb dolog a világon.
SPOILER VÉGE

Weheartit.com
Az én szememben mindvégig az apa karaktere vitte a hátán a történetet – kedveltem a néha fanyar humorát, a megjegyzéseit, a világszemléletét. És a székhez szegezett az a nyers szeretet, amivel a lánya felé fordult. Mélyen belegondolva azt hiszem, ez a legértékesebb figyelem az életben: amikor talán nem is képzeled, mennyi mindent tud rólad, mennyire ismer, és az ő szemében ez nem is fontos, mert te vagy a naprendszerének a középpontja, és ez teljesen természetes. Mint ahogy lélegzetet veszünk vagy pislogunk.
Tudom, hogy a szülőkkel sokszor nehéz (hát még nekik velünk), sőt az apa-lánya kapcsolat is annyira összetett és ezerféle lehet, hogy valószínűleg egyáltalán nem létezik két teljesen egyforma. Nem ismerhetjük egymás sebeit, titkos fájdalmait és emlékeit. Éppen emiatt nem is szeretnék ítélkezni, mert saját tapasztalatokból tudom, hogy az ember néha egyáltalán nem azt mondja, amit szeretne vagy ami a fejében kering, és néha pedig épp azt nem tudjuk kimondani. A szavak sokszor nem engedelmeskednek – van, ami túl kevés, más pedig egyszerűen túl sok. És néha éppen a saját szívünket törjük össze vele.

Sajnos a „nagy bumm” nálam egyáltalán nem ütött be – a meglepetés ereje elenyészett, mivel nem is maradt már meglepetés.
SPOILER
Az egész robot-szálról valamiért rögtön E.T.A. Hoffmann rémmeséjére, A homokemberre asszociáltam - annak minden mágikus, sötét borzongásával és Olympiával, akiről kiderül, hogy csupán egy automata bábu, egyfajta kezdetleges robot. Ugyanaz a borzongató érzés hatalmasodott el rajtam, és bár tudom, hogy a technika az 1800-as évek eleje óta fényévekkel fejlődött, és valószínűleg rengeteg olyan tárgy és elmélet létezik, amelyeket talán el sem tudok képzelni… ebben a könyvben nekem sehogy sem volt hihető. És a történet végén az elméletem igazolódott is, ami borzasztó csalódottsággal töltött el – nem azért, mert nem szeretem, ha igazam van, de szinte mazochista módon várom, hogy egy történet igenis a földhöz csapjon, sőt még nevethet is rajtam, milyen naiv voltam. Nekem ettől válik olyan borzasztóan igazivá, amitől a valóság egy kicsit elmosódik, de egy kicsit talán ki is fényesedik.
SPOILER VÉGE

A könyv valahogy lassan szelídült emberivé – óvatosan dobta le a ruháit, minden egyes darabtól megszabadultunk, együtt, szívdobogtatva, és a végére született benne valami, a szép történetek őszinte, kitárulkozó meztelenségével. Ez volt az, ami aztán összeszorította egy kicsit a szívem.
(És feljebb tornázta a pontszámot)


4/5


És a bónusz kérdés: létezik még olyan író, aki hisz az igazi férfi-nő barátságban? Mert vagy szerelmi háromszögek, vagy saját nemükhöz vonzódó barátok vesznek körül manapság.







VISSZA ELŐRE